Nagyon összevesztünk az unokatestvéremmel. Lesz innen még vissza?

Volt egy családi vacsoránk a héten. Sokat beszélgettünk, végül terítékre került a politika és az életszínvonalak. Mi a párommal 27 éves, diplomások vagyunk, albérletben élünk és bár viszonylag tűrhetően keresünk, spórolunk amennyit tudunk, egyelőre nincs rá lehetőségünk, hogy saját lakást vegyünk.

Mindketten a saját városunkban jártunk egyetemre, ahol olyan végzettséget szereztünk, amiben a helyi piac telített volt, kénytelenek voltunk elköltözni onnan, hogy állást találjunk.

Nincs is ezzel semmi baj, megdolgozunk a javainkért és majd szépen lassan alakul az életünk, de azért nem tökéletes ez így. A politikáról megvan a véleményem, ahogy az unokatesómnak is megvolt. Amikor kijelentettem, hogy szégyen, hogy ma a becsületesen dolgozó fiatalok sem tudnak összekaparni annyi megspórolt pénzt, hogy önálló, saját javakra tehessenek szert, akkor elég erősen bírálta az életünket. Mondván, minek költöztünk a fővárosba, miért végeztük el pont azt az egyetemet, amelyiket, nem tartunk sehova, stb stb. és ez nem a jelenlegi kormánynak köszönhető csak is magunknak (fidesz aktivisták egyébként). Részben ez is igaz, de amilyen stílusban beszélt, nem bírtam ki, hogy ne szóljak vissza, hogy nem mindenkit toltak be a munkahelyére, nem mindenki helyett tudják a szülők megvenni a ház felét, plusz nem mindenkinek tudnak annyit kölcsön adni, hogy nagyon kicsi hitellel hozzájussanak egy ingatlanhoz. Pláne nem teheti meg mindenki, hogy ingyen él évekig otthon a szüleivel és a párjával, amíg felújítja a frissen vett házát és csak is erre kell költeniük. Így nekünk is könnyebben menne!

Sokat bírálja az életünket ez az unokatestvérem és már nagyon elegem van belőle. Én sem szóltam eddig soha le, hogy miből van a háza, együtt örültem velük, sőt még mi hülyék, elmentünk segíteni is nekik kifesteni, felszerelni ezt azt... Erre a fejünkhöz vágják, hogy mi nem dolgozunk elég keményen, sírni meg bárki tud, tegyünk azért, hogy legyen sajátunk. Vettem a bátorságot és a képébe mondtam, hogy neki ehhez nem kevés hátszele volt, amihez nekünk nincs, így sincsen ezzel semmi probléma, de úgy gondolom nincs joga bírálni amiatt, hogy ők a párjával csak 2 évvel idősebbek nálunk, még is sokkal előrébb tartanak mint mi.

Nem akartam őket megbántani, de nagyon elég volt mostmár. Anyukám szerint tényleg sok volt, ahogy előadták magukat, de kicsit én is túlreagáltam. Ha ez is a véleményem, nem biztos hogy így a szemébe kell mondani egy rokonnak. Bocsánatot kértem, amiért nyersen fogalmaztam, viszont ők azóta sem mondtak annyit sem, hogy kapjam be. Szerintem én is megérdemelnék legalább ennyit, hiszen ők is megbántottak engem. A nagyimtól azt hallottam vissza, hogy nem hajlandók velünk ezentúl egy asztalhoz ülni. Ezt azért kicsit túlzásnak tartom.

Eddig elég összetartó család voltunk és bár ennek a párnak mindig sokat nyeltünk, a "látszat" megvolt. Én ezt most szétbarmoltam. Bűntudatom van, de könyörögni nem akarok. Mit kellene csinálnom?