Nagyon összevesztünk az unokatestvéremmel. Lesz innen még vissza?
Volt egy családi vacsoránk a héten. Sokat beszélgettünk, végül terítékre került a politika és az életszínvonalak. Mi a párommal 27 éves, diplomások vagyunk, albérletben élünk és bár viszonylag tűrhetően keresünk, spórolunk amennyit tudunk, egyelőre nincs rá lehetőségünk, hogy saját lakást vegyünk.
Mindketten a saját városunkban jártunk egyetemre, ahol olyan végzettséget szereztünk, amiben a helyi piac telített volt, kénytelenek voltunk elköltözni onnan, hogy állást találjunk.
Nincs is ezzel semmi baj, megdolgozunk a javainkért és majd szépen lassan alakul az életünk, de azért nem tökéletes ez így. A politikáról megvan a véleményem, ahogy az unokatesómnak is megvolt. Amikor kijelentettem, hogy szégyen, hogy ma a becsületesen dolgozó fiatalok sem tudnak összekaparni annyi megspórolt pénzt, hogy önálló, saját javakra tehessenek szert, akkor elég erősen bírálta az életünket. Mondván, minek költöztünk a fővárosba, miért végeztük el pont azt az egyetemet, amelyiket, nem tartunk sehova, stb stb. és ez nem a jelenlegi kormánynak köszönhető csak is magunknak (fidesz aktivisták egyébként). Részben ez is igaz, de amilyen stílusban beszélt, nem bírtam ki, hogy ne szóljak vissza, hogy nem mindenkit toltak be a munkahelyére, nem mindenki helyett tudják a szülők megvenni a ház felét, plusz nem mindenkinek tudnak annyit kölcsön adni, hogy nagyon kicsi hitellel hozzájussanak egy ingatlanhoz. Pláne nem teheti meg mindenki, hogy ingyen él évekig otthon a szüleivel és a párjával, amíg felújítja a frissen vett házát és csak is erre kell költeniük. Így nekünk is könnyebben menne!
Sokat bírálja az életünket ez az unokatestvérem és már nagyon elegem van belőle. Én sem szóltam eddig soha le, hogy miből van a háza, együtt örültem velük, sőt még mi hülyék, elmentünk segíteni is nekik kifesteni, felszerelni ezt azt... Erre a fejünkhöz vágják, hogy mi nem dolgozunk elég keményen, sírni meg bárki tud, tegyünk azért, hogy legyen sajátunk. Vettem a bátorságot és a képébe mondtam, hogy neki ehhez nem kevés hátszele volt, amihez nekünk nincs, így sincsen ezzel semmi probléma, de úgy gondolom nincs joga bírálni amiatt, hogy ők a párjával csak 2 évvel idősebbek nálunk, még is sokkal előrébb tartanak mint mi.
Nem akartam őket megbántani, de nagyon elég volt mostmár. Anyukám szerint tényleg sok volt, ahogy előadták magukat, de kicsit én is túlreagáltam. Ha ez is a véleményem, nem biztos hogy így a szemébe kell mondani egy rokonnak. Bocsánatot kértem, amiért nyersen fogalmaztam, viszont ők azóta sem mondtak annyit sem, hogy kapjam be. Szerintem én is megérdemelnék legalább ennyit, hiszen ők is megbántottak engem. A nagyimtól azt hallottam vissza, hogy nem hajlandók velünk ezentúl egy asztalhoz ülni. Ezt azért kicsit túlzásnak tartom.
Eddig elég összetartó család voltunk és bár ennek a párnak mindig sokat nyeltünk, a "látszat" megvolt. Én ezt most szétbarmoltam. Bűntudatom van, de könyörögni nem akarok. Mit kellene csinálnom?
Érdekes. Itt, ezen az oldalon, Fidesz aktivistáktól ugyan ezt az érvelést olvastam: "Nehogy már a Fidesz tegyen arról, hogy neked nincs saját egzisztenciád, hogy nem tudsz boldogulni, arról csak te tehetsz!"
Valahogy a plakátjaikról is ugyan ez a pökhendi, beképzelt, másokat ledegradáló stílus jött le. Figyi, szerintem ilyen emberekkel nem kell sajnálni, ha megszakad a kapcsolat. Mi értelme, ha látszat kapcsolatot tartasz fenn velük? Lehet nem jön helyre, és???
Nagy kaland.
Na, nehogy már a végén neked legyen rossz lelkiismereted. Bunkók voltak, kiosztottad őket, igazad volt. Nem kell mindent lenyelni, nem kell mindent elfojtani, nem kell mindig hallgatni. Az sem kell, hogy mindenki szeresse az embert (még családban sem minden áron). Vannak ilyen emberek, akik úgy gondolják, mindent megengedhetnek maguknak, de rájuk egy szót sem lehet(ne) szólni. Most megtapasztalta, hogy néha visszanyal a fagyi.
Kedves kérdező, az emberek egyik nagy, talán egyik legnagyobb tévedése, hogy azt hiszik, ha mindig nyuszi módon viselkednek, engednek a másiknak akkor majd "szeretni" fogják őket. Dehogy! Senki nem fog attól szeretni, hogy nem véded meg magad. Tisztelni pedig az átlag lelkületű ember csak akkor fog, ha határozott fellépéssel megköveteled magadnak a tiszteletet. Az emberek jelentős része olyan lelki színvonalon él, mint a falkaállatok: ha időnként nem állítod le, nem mutatsz erőt, akkor azt gondolja, hogy föléd van rendelve, és bármint megművelhet. Képtelen mellérendelő viszonyban gondolkodni, és a kölcsönös tisztelet jegyében viselkedni. Majd lelohad a kedves unokatesó sértett egója, és legközelebb talán meggondolja, hogy milyen stílusban beszél veletek.
Nem szeretem ha beleokoskodnak az életembe/életünkbe és ezt már olyan sokszor tették, hogy nálam itt végleg elpattant a húr. Dumálhatnának, ha ők a saját két kezükkel dolgoztak volna meg a saját javaikért, de így nagyon elpattant az agyam.
Talán leginkább azért érzek bűntudatot, mert ezzel nem csak őket bántottam meg, hanem más családtagjaimat is. A nagynénémék, de a nagymamám is nem kevés pénzt tett le nekik az asztalra azért, hogy megteremthessék maguknak ezeket az életkörülményeket. (Nagynénémék végleg, nagymamám kölcsönbe adta nekik)
Talán nekik is úgy tűnhetett, hogy bírálom őket, illetve a döntésüket azzal, amikor kimondtam ezt a mondatot, pedig egyáltalán nem nekik céloztam. Nyilván egy szülő ott támogassa a gyerekét ahol tudja és szeretné, nekem az nem szimpatikus, ha valaki ezért nem hogy hálás lenne, még felvág, mintha ő többet tett volna le az asztalra, mint mi valaha is.
A nagymamámat kifaggattam, hogy ő hogy látja, ő is soknak érezte az unokatesóm előadását a politikáról és a "vegyünk példát róluk" stílusról, tőle bocsánatot is kértem személyesen, hogyha véletlenül úgy hangzott volna, akkor nem neki címeztem, megtudtuk beszélni.
A nagynénéméknek is üzentem anyuval, hogy nem őket akartam megbántani. Az unokatesóméktól csak a nyers stílusomért kértem bocsánatot, a mondanivalóm tartalmáért nem.
Eddig az itthoni családi kajákat mindig a nagynénémék, nagymamám, unokatesómék, tesómék, szüleim és mi képeztük. Ha ők képtelenek ezentúl felnőtt emberként egy asztalhoz ülni velünk, akkor ez felborul, amit mérhetetlenül sajnálok és igen, rossz érzésem van miatta, mert első sorban nem velem tolnak ki, hanem a család többi tagjával.
Azt is sajnálom, hogy ennyit segítettünk nekik és ez a köszönet érte... Igazából elég fájó pont ez nekem, de jól esik, hogy úgy gondoljátok nem nekem kellene rosszul éreznem magamat.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!