Miért nem tudják elfogadni, hogy nincs szükségem jelenleg párkapcsolatra, és nem szeretnék gyereket sem?

Akárhányszor beszélek bármilyen rokonnal, vagy idősebb ismerőssel (sőt, néha még idegenektől is kapok sajnálkozó pillantást, ha szóba kerül a téma), mindig oda lyukadunk ki, hogy milyen szomorú hogy nekem nincs férjem/gyerekem. Persze ezt a legtöbben nem ilyen nyersen tálalják, hanem finoman puhatolóznak, hogy "na és találkozgatsz most valakivel?", vagy jön a klasszikus "nekem a te korodban már két gyerekem volt" komment. Annyira elegem van már ebből, mert teljesen őszintén nagyon szeretem az életem, olyan munkám van amit akár ingyen is csinálnék, marad idő hobbikra, barátokkal is tudok programot szervezni vagy kirándulni, nem érzem azt, hogy magányos lennék, vagy hogy valami hiányzik az életemből.

Volt eddig több párkapcsolatom is, a legutóbbi párommal együtt is laktunk két évig, de őszintén szólva a kezdeti pár hónapot leszámítva egy idő után mindig több nyűggel járt kapcsolatban lenni, mint amennyi pozitívumot adott. Már lassan egy éve vagyok egyedül, úgy érzem sokat fejlődtem ezidő alatt, és így átgondolva soha nem voltam még ennyire boldog, ezért nem is szeretném sürgetni a pártalálást. Gyereket sem akartam soha, és ahogy idősödöm csak egyre jobban erősödik bennem ez az érzés. Egy gyerekhez az egész életemet fel kellene adnom, és nem hiszem, hogy erre bármikor is készen fogok állni. Nem érzem azt hogy jó anya lennék, az én anyám sem volt az, nincs pozitív példakép az életemben, akiről mintát vehetnék. A gyerekekkel soha nem tudtam normálisan viselkedni, mindig feszengek a közelükben, szívesen vigyázok barátnők gyerekeire ha kell, de nagyon hamar lefárasztanak, el sem tudnám képzelni hogy 0-24-ben foglalkozzak a sajátjaimmal. Ehhez nagyon nagy önfeláldozás és szeretet kellene, amit én nem érzem úgy, hogy meg tudnék adni. A "ki fog rólam gondoskodni ha idős leszek" kérdésre meg szimplán az a válaszom, hogy ha lennének gyerekeim, akkor sem szeretném és nem is várnám el, hogy a saját életüket feladva gondoskodjanak rólam.

Ezt már milliószor átgondoltam, és mindig oda lyukasok ki, hogy a munkámban és a hobbijaimban tudok kiteljesedni, nem tudnám magam családanyaként elképzelni, az a fajta élet mindig is nagyon távol állt tőlem. Amivel szerintem nem is lenne gond, az egyetlen ami zavarni szokott az mások véleménye erről a fajta életről, mindenki vagy biztat arra hogy párt találjak, vagy sajnál amiért "magányosan" élek. A rokoni összejöveteleket is próbálom minél inkább kerülni, mert már nagyon elegem van belőle, hogy csak az a téma hogy kinek a gyereke épp milyen korszakát éli, én meg bármiről kezdenek mesélni, mindig ugyanoda vezet minden beszélgetés, hogy na és van-e már valakim. De az a baj hogy még ha a rokonokat kerülöm is, ez a beszélgetés újra és újra előkerül, a szüleimen és a barátaimon kívül szinte mindenki sajnálni szokott amiért nincs családom. Tényleg ennyire szörnyű lenne? Egyszerűen nem értem, szeretem a munkám, van időm és pénzem is amit magamra arra tudok költeni, magányosnak sem érzem magam, őszintén szólva tökéletesnek érzem az életem jelenleg.