Családi bulikon kívülállónak érzem magam amint megjelenik a 2 éves unokaöcsém, mit csináljak?
Ahelyett, hogy elvileg "normálisnak" kellene lennie annak, hogy rajongok a gyerekért, inkább magány és kívülállóságot okoz
És amikor elvonulok emiatt, akkor meg jön másnap a kérdés, hogy miért csinálok ilyet, annyira fura vagyok stb..
Én meg nyilván nem fogom mondani, az igazat, mert akkor jön az, hogy "miért vagyok ilyen érzékeny?" stb.. (érzelmi manipuláció amire megtanultam már nem reagálni)
Gyerekkoromban sokszor hívtak annak és felnőtt koromra már megtanultam nem reagálni úgy a szituációkra amik ezt a kérdés feltevést váltják ki az emberekből
De nyilván a trauma ami ezt kiváltotta azt kellene megoldanom, ezen is dolgozom, de nem olyan egyszerű
Mit lehet ilyenkor tenni, most így dolgozó emberként eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem kellene családi rendezvényekre járnom?
...mert nincs gyerekem/barátnőm és nincs kivel beszélgetnem amikor mindenki más elvan foglalva a "gyerekkel rendelkezés univerzumával"
válasza:
válasza:1.Amikor megváltozik mindenki, és csak ő körülötte forog minden az készít ki és elrontja a hangulatomat úgy, hogy egy éjszakába tellik mire regenerálódom
2.Ez részben probléma kerülés, de a megoldás felé nem vezet , feltéve ha mindig ezt csinálod
válasza: válasza: válasza:Féltékenynek lenni egy 2 évesre, legyél akár 14, akár 24-34 éves, szerintem hülyeség, gyerekes viselkedés, viszont lehet alapja.
Konkrétan 19. születésnapomat ünnepeltük szűk családikörben, eljött testvérem (hasonló korú kisgyerekével, 1-2 éves lehetett), a barátja akitől van a gyerek, nagyszülők, szüleim testvérei, stb. Nem elvárás, hogym indenki imádjon engem azon a napon, de mégis rosszul esett, hogy amint megjöttek a gyerekkel mintha én elmentem volna, rám se néztek, hozzám se szóltak.
Megint leírom, nem elvárás, hogy mindenki csak rám figyeljen és mindenki szóljon hozzám, de mégis bunkóság teljesen kizárni és nem foglalkozni vele. Felmentem az emeletre és észre sem vették.
Na ez például rosszul esett, mégsem vagyok féltékeny a gyerekre.
6.
Valami ilyesmi a szituáció, féltékenység talán túl erős szó, nem úgy értem, hogy én többet érdemelnék stb.. nem akarom meg másítani azt ami van
Elfogadom, hogy ők ilyenek.
De ez az elfogadás távolságot szül köztem és közöttük és úgy érzem, hogy egy fajta nyomást helyez rám, hogy nekem is legyen barátnőm gyerekem, hogy így érezzek
(persze tudom, hogy ez nem így működik és, hogy a külső valóság csak a tükörképe a belsőnek..)
Magyarul azt mondatja a belső, hangom, hogy el kellene őket engednem, egy új életet kezdeni, legalább is részben
válasza:Ne haragudj, de ez ultragaz. Feltekeny vagy egy 2 evesre, versengsz vele a figyelemert, aztan vegul nyilvan o kapja meg (ket eves basszus!!) akkor meg hisztikezve elvonulsz!
Nolj mar fel bakker! Igen, nyilvan ennek van alapja, nalad valami nagyon elcsuszott gondolom mar gyerekkent, de az van, hogy nem lehet mindig masokat hibaztatni a sajat viselkedesedert. Lehet nem kaptal annyi figyelmet gyerekkent, mint kellett volna, ezert ez a nagy drama, de az mar megtortent, elmult, tovabb kene lepni.
Amugy jo otlet oket kerulni, talalkozz inkabb a csaladod azon reszevel kulon, akikre meg talan kivancsi vagy egy picit.
En erre inkabb meg is kernelek, mert nem lenne kedvem a savanyu kepedet bamulni a sarokban...:D
válasza:Az okát kellene ennek megkeresni, mert ha valaki azt mondja, hogy "fura vagy", az lehet, hogy az ő nézőpontjából igaz, de te nem vagy vele kisegítve. Mennyit foglalkoztak veled gyerekkorodban? Mennyire kellett küzdened a figyelemért és az elismerésért?
Azért tudlak megérteni, mert nekem világ életemben az elutasítottság volt az alapélményem. Sosem voltam elég jó, a figyelemért és a szeretet közvetlen kimutatásáért mindig nagyon küzdenem kellett. Akkor kaptam csak morzsákat belőle, ha valami "nem mindennapit" hoztam, pl. egy helyezést tanulmányi versenyen (ebből meg is tanultam szépen, hogy csakis a teljesítmény tesz szerethetővé, én magamtól nem vagyok az). Amikor gyerek született a tágabb családban, és körbe lett ajnározva, én azt éreztem, milyen igazságtalan, hogy ez a gyerek semmi mást nem tesz, mint beletojik a pelenkába, és imádja mindenki - én meg a fejem tetejére is állhatok, átnéznek rajtam. Utólag persze tudom, hogy a csecsemő körüli felhajtás is nagyrészt képmutatás volt, mert "illik" rajongani egy kisgyerekért, másrészt ő aztán abszolút nem tehet róla, hogy a felnőttek kire hogyan reagálnak. Más viszont tudni valamit, és más a történtek érzelmi lenyomatát begyógyítani. A mai napig keserű emlékeket hoz fel bennem, ha látok felnőtteket, amint ajnároznak egy gyereket.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!