Mennyire általános hogy a gyerekek ahogy kb. a nagykorúsághoz érnek, gyűlölni kezdik a szüleiket? Szerinted hány % gyerek az, aki szó szerint gyűlöli a szüleit?

Ha lenne is ilyen hivatalos statisztika, annak max. az 5-10%-ra kozmetikázott verziója látna napvilágot, az eredetit meg titkosítanák 100 évre minimum.

Én akár 35-40%-ra is saccolnám, de lehet, csak azért, mert anyám hiába diplomázott le kétszer is gyerek mellett, ugyanaz a prosztó phina maradt, aki volt, de lehet, még nagyobbként került ki, mint, ahogy be.

Én nem gyűlölöm apámat, csak megvetem, mert 18 éves koromban kvázi eldobott magától, mondván "felnőttem".

Köszi, tényleg.

Egyébként szerintem minél tanultabb a szülő, annál rosszabb. Anyámnak négy dipolmája van, és azt hiszi, hogy ő a világ közepe, valami úrnő. Rengeteg barátom, ismerősöm van, akik szerényebb körülmények között nőttek fel, mint én, nem volt meg mindenük, és pontosan ezért volt nagyobb a szeretet. Nálunk a szeretet abban merült ki, hogy kuss, örülj, hogy nem elisszuk meg elcigizzük a pénzt, van tető a fejed felett, mindenes megvan, másnak telefonja sincs stbstb..

Azt hitték mindig, hogy az, ha van Tv és mikró itthon, az a szeretet jele.

Ami durvát most látok:

Recepciós kolléganőnk.

Igazi egybites, egyszerű, amőba szintjén létező véglény.

Gondolom nincsen senkije, a kislányán kívül. A Covid alatt kitalálta, hogy a gyerekét ne oltsa be senki, kivette az iskolából otthoni oktatáson van, ő tanítja.

Heti 1-2 alkalommal tolja be a képét a dolgozóba, akkor ott van vele a kislány is. Nem is értem, általános iskolás, eddig is elvolt egyedül otthon.

Szegény lánynak nincsen semmi társasága az anyján kívül. Nem jár iskolába, így barátai sincsenek, egész nap ott van mellette az anyja,még munkába is magával hordja. 0-24 felügyelet.

Van valami betegsége állítólag. Rosszul lett az iskolában és mentőt is kellett hívni hozzá. Ami olyan, hogy betegség-betegség, nem indok arra, hogy karanténba tedd a gyereked egész életére.

Na itt két végletet látok lehetőségnek:

1. A kislány örök aggleány marad anyucival élve le az életét, örökké anyu irányítása alatt marad, soha nem fog "felnőni".

2. A kislány felnő, rájön, hogy létezik világ az anyján kívül is és úgy lelép, hogy vissza se néz többet. Remélem így lesz.

Na meg ha már apám. Mielőtt megdöglött egész életemben azt hallgattam, hogy egy életképtelen szar vagyok.

Dolgozni sosem fogok, nem lesz belőlem senki, nem lesz házam, utcára kerülnék ha ő nem lenne. Mindezt már egészen kis gyerekként hallgattam. Általános iskolásként is.

Sosem szeretetből kellettünk neki, konkrétan csak a csicskái voltunk, ingyen munkaerő. Ha hazamentem mindig "segíteni" kellett. Értsd: helyette össze vágni a fát, meg rendbe tenni a kertet. Ő döglött otthon munka nélkül, míg minket dolgoztatott a házimunkával is.

Legabszurdabb jelenet az volt, amikor kint vágtuk/pakoltuk a fát, ő meg bent döglött az ágyon és az ablakon át üvöltött kifelé, hogy ő MINDIG DOLGOZIK és azt ordította, hogy én nem csinálok SOHA SEMMIT. Ezt elég abszurd volt hallgatni úgy, hogy éppen én voltam az aki dolgozik ő meg döglik.

25-ös: Ó, ha a recepciós lánya kellően manipulatív lesz, ki tud majd fogni olyan marhát, aki a lánynak és anyucinak egyaránt ugrál... Tapasztalat.

Bár én is inkább a második forgatókönyvben reménykedem.

#23 Szerintem ez nem tanultság hanem az egyén egójának kérdése.

Az egyén érzelmileg primitív, és akár elért valamit akár nem, akkor is képes önmagát királyként/királynőként beállítani. nyilván, ha van mögötte valami valós teljesítmény mint a diploma, akkor azt már könnyen fel lehet hánytorgatni a másiknak.

Sajnos a mi szüleink a "proli" kategória. Még akkor is ha valamilyen szinten okosak és tudnak pénzt keresni, a gondolkodásuk megmarad ugyanannak a prolinak.

#23 Amúgy én apám dettó ugyanez csak ő még lusta csóró is volt mellé.

Mindig a házával jött. Kisgyerekként ilyeneket mondott, hogy "neked fiam soha nem lesz ilyen szép házad". Mindene a háza volt, mindig azt hallgattuk hogy ő azért megdolgozott, ő építette a maga két kezével.

Mindig megkaptuk, hogy örüljünk, hogy van tető a fejünk felett, meg örüljünk, hogy nem zár ki minket a disznóólba.

Érdekes módon a másik oldalról sosem mesélt. Arról sosem mesélt, hogy amíg a rokonok, szülei építették az Ő HÁZÁT, addig ő a szorgos két kezével részegen feküdt az udvaron a szilvafa árnyékában.

Arról sosem beszélt, hogy 30+ éves koráig nagyszüleimmel laktak anyámmal egy 2 szobás kis házban, ahol pottyantós budira jártak szarni.