Miért érzek félelmet egy konkrét családtag mellett?

Nem unszimpátiára gondolok, hanem megmagyarázhatatlan félelemre.

Van egy családtagom, akivel mára egészen jóban vagyunk, hiszen azóta felnőttem, de néha a mai napig görcsbe tud szorulni mellette a gyomrom.

Amikor kicsi voltam, akkor nyaranta többször időt töltöttem a nagybátyámnál, akinek a felesége mások előtt egy extrovertált, de otthon egy hűvös személynek tűnt. Nem voltam rosszcsont gyerek, de kislányként szerettem a fürdőszobában tölteni az időt, és kipróbálni a sminkjeit, ami miatt mindig mérges volt rám és sokszor felemelte rám a hangját, ezért félve mentem be a fürdőszobába. Ezt utólag teljesen meg tudom érteni, hiszen én sem szeretem, amikor a cuccaim között nyúlkálnak, de az unokatesóm például soha nem üvöltött le, hanem segített lemosni vagy felajánlotta, hogy kifest ő. A családban mindig volt egy bizonyos hierarchia, hogy pl. a vasárnapi ebédnél nem ülhettem oda az ő helyére, és ha véletlenül oda ültem, akkor rendszeresen felállított, mintha nem is lett volna mindegy, hogy ki hol ül. Otthon például soha nem volt senkinek sem kijelölt helye. Arra is emlékszem, hogy leszólta a barátnőimet, akikkel együtt lógtam, hogy mennyire gáz velük barátkozni, találjak más barátnőket. Ezt a mai napig nem tudom, hogy miért mondta. Ritkán használhattam a számítógépet, mert egyszer véletlenül lefagyasztottam egy játék miatt és akkor megtiltotta. A konyhából pedig nem vehettem el semmit sem engedély nélkül, gyakran ettek mellettem a saját gyerekével, de engem nem kínált meg, vagy csak ritkán.

Összességében az volt a benyomásom, mintha zavartam volna, közben a szüleim nyáron a munka miatt elutaztak így a nagybácsimhoz vittek egy kis időre. Arra emlékszem, hogy mindig görcsben volt a hasam mellette, hiszen nem tudtam, hogy mit szabad és mit nem, mert soha nem éreztem magam otthon, és nem is éreztették ezt velem.

Sőt, egyszer elmentek otthonról és nekem kellett ajtót nyitnom, amit nehezen tudtam megtenni, mert beakadt a kulcs és emlékszem, hogy nagyon lekiabáltak ezért, én pedig csak sírtam.

Most jóban vagyunk, ha ritkán van egy családi találkozó, akkor mindig nagyon kedves, jó fej, a gyereke is nagy már, ezért vele is el tudok beszélgetni. De a hasam még mindig összeszorul belül, bármennyire próbálom ignorálni, úgy érzem, hogy meg akarok felelni mellette.

Most írtam le először ezt a történetet, mert kell egy külső visszajelzés, hogy felnagyítottam-e ezt az egészet kiskoromban vagy okkal szorongtam? Nem tudom eldönteni, és nem is akarom túlreagálni, mert most teljesen jó a viszonyunk, igaz ha találkozunk, akkor max. csak pár órát látjuk egymást.