Mit szólnátok, ha a rokonotok ilyen kéréssel állna elő?

Nincs jó általános válasz, és nagyon sok dolog függ az illető személlyel való viszony részleteitől, az apró emberi személyes részletektől.

Általánosságban (amiben nincs könnyű válasz):

Hosszú távon valószínűleg fenntarthatatlan az, hogy a lakásállomány nagy része magántulajdonban van, és a kiadása szabadpiaci áron megy, ellátási kötelezettség, sérülékeny csoportok szerinti kötelező befogadási kvóták, a lakhatási válságra célzott lakhatási adó nélkül. Ekkor a sérülékeny csoportok lakhatása vagy megoldatlan marad (leszakadó csoportok, elkallódo generációk, iskolai erőszak), vagy pedig kezeli a dolgot a szociálpolitika, így viszont a költség közvetve az államon keresztül az adófizetőkre hárul.

A probléma leginkább a kettős beszéddel van: úgy beszélünk egy megoldatlan dolgról, mintha nem az egész társadalmat érintené, és két ellentétes dolgot akarunk egyszerre, amik valószínűleg csak külön külön lehetségesek, együtt nem.

Külön-külön talán működhet a dolog: VAGY a lakásállomány nagyja állami kezelésben, bérlakásos kiutalással, magas állami költségvállalással működik, állami felelősségvállalással, a magánszektor pedig alacsony, de azon a kicsin belül úgy adják ki a tulajdonsok, ahogy akarják, megkötés nélkül.

VAGY pedig a lakásállomány nagy része továbbra is magántulajdonban van, de ellátási kötelezettség van, körzetek és sérülékeny csoportok szerinti kvótákkal, aminek a teljesítése leírható az egyébként magas lakhatási adóból, amiből a kimaradók ellátását az állam át tudja vállalni.

A jelenlegi helyzetben az állami felősségvállalással működő lakhatás lényegében nemlétező, a magánszektornak pedig ellátási kötelezettsége nincs. Ez a helyzet abszurd: bár sajnos a szűk értelemben vett pézügyi piac elbírja, de a szélesebb értelmében vett társadalom nem. A lakhatási szegénység nemcsak úgy van, ami csak egyeseket érint, hanem az azt jelenti, hogy sérülékeny csoportokból megint felnő egy egész generáció labilis gyerekkori háttérrel. Ezzel az a baj, hogy az iskolai erőszakon keresztül ez mindenkit érint, mint ahogy a járványveszély, a politikai labilitás, a civil társadalom általános gyengesége is.

A skandináv társadalmak ezen úgy jutottak túl, hogy valahogy mégis meg tudták oldani, ,,beruháztak a tásadalomba'', mgróbálták a nyomort felszámolni, aztán pár nemzedék elteltével a dolog behozta az árát: mindenkinek jobb lett egy kiszámítható, stabil, erőszakmentes társadalomban élni, és a tőke is jobb fejlődési infrastruktúrát talált így magának. Innetőől már valamennyire önfenntartóvá is vált a dolog. Sajnos ez a dolog akadt el a vizeletszagú, szegregációtól, iskolai és családi erőszaktól, leszakadó nyomortelepülésektől betegeskedő szétszakadt magyar társadalomban, ahol még alakóparkokban sem olyan kellemes az élet, mint egy jól berendezett békés skandináv típusú társadalomban.

Nálunk a dolog megondatlan, és megoldani azért nehéz, mert valós nyomorfelszámolási megoldások adóvonzata magas lenne, és bár költséghatékony is lehetne a dolog, de csak több évtized alatt hoznák meg a mindenki számára látható pozitív hozadékukat, ennyi türelem-tartalék, lelki tartalék pedig a magyar népesség bizalmában nincs meg (Bajnaiéknak sem sikerült egy viszonylag ideológiamentes tartós válságkezelést fenntartaniuk, pedig talán az volt a legideológiamentesebb szakértői kormány).

Folytatás:

Így aztán, általános útmutatási lehetőség hiján, tehát a dolog a konkrét személyi részleteken dőlne el.

Ha nem kellene félnem az adott rokontól, nincs háttérben erőszak vagy erőszaknak a közvetett lehetősége, akkor bizony valós morális választás elé kerülnék, mert a jelen valóságban a piaci árnak hiteles szabályzói, informatív jelleget nem tudok tulajdonítani, nem tükröz valós társadalmi visszacsatolást: alulméri egy lehetséges társadalmi válság közös kockázati árát.

Ha bármi okokból viszont félnem kellene az adott személytől, személyiségtől (volt a közös múltunkban bántalmazás, akár közvetve is), akkor megtagadnám a kérdést, nem piaci okokból, hanem azért mivel az erőszaknak akárcsak a közvetettt lehetőségét vagy a rossz bántalmazotti emlékeket sem tudom jól kezelni a közelemben.

Nekem kicsiny lakásom van, 22 négyzetméter, amiben magam lakom. Egyetlen szorult helyzetű ismerősöm volt, aki elfogadta volna (hipotézis mivel nem tudott róla, de eszembe jutott hogy szólnom lehetne), de mivel ő korábban 300 000 Ft-ot ellopott tőlem, és még törtrészét sem adta vissza amikor rájöttem és kértem, továbbá volt kisebb bántalmazási háttér is, volt neki egy elég durva agressziópotenciálja), így aztán igazából nem kerültem még döntési helyzetbe.

Kötelező befogadási kvóta??

Mondd csak, elöző, te normális vagy??

Sérülékeny csoportok közelező ellátása... aha, szívesen venném ha a magánlakásomba kötelező jelleggel beköltözne havi 20ezerért egy putris 8tagú család, mert ők rászorulnak, tehát én vagyok köteles segíteni rajtuk.

Ne vicceljünk máry hogy ezt az ötletet sajnáljuk, hogy nem valósul meg...

Amiért felmerült a befogadási kötelezettség is a fenti válaszolónál.

Mert az emberek szeretik ha alanyi jogon jár nekik a lakhatás, megélhetés, és lehetőleg tenniük se kelljen érte.

A 8 tagú család költségeit most is Te fizeted, csak az szétoszlik a mindennapokban, a járványveszély, iskolai erőszak, bűnüldözés, gyene civil társadalom és az ebből fakadó korrupció költségei között, ezért egyösszegben nem szembesülsz vele.

Pontosabban, Te a 90-es 2000-es évek lakhatási szegénységét fizeted. A mai lakhatási szegénység költségeit pedig utódaid fogják.

A kötelező befogadási kvóta egy modell, ez kiderül a szövegösszefüggésből, arról szól a dolog, hogy ahogy a libertárius közgazdászok megmondták: valójában semmi sincs ingyen, nincs ,,ingyenebéd'', és az államnak ,,nincs pénze'', mert az az adófizetők pénze.

Semmi sincs ingyen - a szegénység sem. A szegénység és a nyomor **drága**, és vannak olyan szegmensei (főleg a gyerekszegénység és a gyerekvédelem), ahol hatványozottan költséghatékony lenne a megelőzés. A generációnként újrateremtődő szegénység egy pénznyelő feketelyuk. Ezt nálunk nemigen fogják megmondani a poltikusok, mert nem népszerű bevallani, hogy igazából folymatosan értelmetlenül ég el az adófizetők pénzének nagy része. A skandináv modell nem véletlenül népszerű, hanem azért, mert legalább hosszú távon behozza az árát.

A lakhatási szegénység annyiban súlyosabb még egy fokkal a szokásos szegénységnél, hogy a lakhatás civilizációs minimum is, kvázi katonai-logisztikai alpacivilazatorikus feladat is: egész konkrétan nemzetgazdaságilag is öngyilkosság rétegeket utcán vagy nyomortelepen hagyni, mert a nyomortelepek erőszakos világa (családon belüli és a vele járó iskolai erőszak) több közpénzt nyel el a felnövő nemzedék teljes életútja során, mint amibe a megelőzés kerülne.Túl drága a lakhatási szegénység adófeizető szempontból, és jelenleg igazából senki nem kezeli, az állam nem fordít ngy súlyt rá, a szabadpiac meg alapból leszarja (e téren van egy alapból tabusító hazug kettős beszéd, amit kontrasztosan kiemeltem a kötelező kvóta hasonlatával). Kb. valamennyire még a nyugati sajtó az, ahol többé-kevésbé tabumentesen legalább írnak a lakhatási válságról mint közgazdasági problémáról, ami már mindenkit érint.

[link]

Kedves 62-s

Pontosan így van, ahogy írod, és épp ezért a jelenlegi rendszernek van egy olyan hibája a másik oldalon, ami viszont épp a lakástulajdosokkal szemben méltánytalan.

Vagyis ha valakit megalázó helyzetbe hoz vagy akár terrorizál a bérlője, akár tévedés, rosszul felismert helyzet, vagy akármi folytán, akkor is csak igen nehezen tud megszabadulni tőle. Ez szerintem nagyon káros és helytelen, mert a terrort és a megalázást senkinek sem lenne szabad átélnie, és ilyen esetben a megalázott emmbert azonnal engedni kellene megszabadulnia, nem pedig csak évekig tartó pereskedés során.

Azt viszont hogy egész jövedelmi csoportok en bloc kizárva legyenek a lakhatásból, szintén nem lehet fenntartani szerintem.

Közgazdászok értenek hozzá, hogy ehhez a problémakörhöz így együtt mi kell, hogy meg lehessen oldani, gondolom valami ahhoz hasonló, hogy az állami bérlakásállomány-növelés, meg az adó valamilyen fajta célzott erre fordítása.

Azért azt sejtem, hogy ha ez ilyen régi probléma, akkor a dolog mögött talán konkrét súlyos társadalmi költségek is állnak, talán végső soron valami adóemelés is áll, nagy a dolog kezdeti költsége, amit kérdés hogy egy jó demokratikus állam hogyan tud csoportosítani és a közönség felé kommunikálni. Viszont a mai kicsit tabusító légkör nagyon zavaró.