Miért nem képesek elfogadni? Hosszú lesz.

Nemrég elváltam, a családom imádta a volt férjem. Ő volt a kedvenc a vejek közül (+2 sógorom van) mert ő ugrott mindig, ő intézett rengeteg dolgot ha a családnak szüksége volt segítségre, mellesleg egyik sógorom fiatalkori barátja (huszonéve már). Jól ismerte az egész család, amúgyis nekem "szánták" férjnek.

Évek óta nem működött ez a házasság (sosem volt otthon, ha igen akkor se nagyon foglalkozott velem, kommunikáció, házasélet szinte TELJES HIÁNYA, minősége katasztrófa. Próbáltam mindig hatni rá, hogy baj lesz ha nem lesz változás, de úgy tudta mindig forgatni a szavait, hogy amiatt mindig ráhagytam, megértettem a bajait, csak sajnos engem nem értett meg sose. A családom tudott is mindenről, de mindig azt kaptam, hogy örüljek, hogy nem jár k*rvázni, nem kocsmatöltelék, nem üt-ver (szavakkal vert inkább ha elöntötte az ideg, de akkor nagyon csúnyán, volt hogy a szüleim előtt is, és nem védtek ki, pedig nagyon mocskosan beszélt velem). Tudom nem mentség, de mielőtt elhagytam volna, válás előtt egy pár héttel én szerelmes lettem másba, aki látja bennem a nőt, a gyerekei anyját, arra ösztönöz, hogy jobb ember legyek, ne ragadjak le a múltban, merjek bátor lenni és hinni magamban. Láttam,éreztem, hogy ez a házasság teljesen elromlott, eleget könyörögtem neki, kitálaltam mindent, sajnálom, váljunk el, mert ez csak kirakat-házasság, nem vagyok boldog, ő többé nem fog érzelmileg zsarolni, kihasználni, hogy engem eddig irányítani tudott a családdal együtt. Elköltöztem úgy, hogy a család abban nem segített (párom, munkatársaim és pár barátom segített).

Beadtam a papírokat, elváltunk. De folyamatosan megkaptam mindenkitől (volt férj, család), hogy hatalmas hibát követek el, meg fogom bánni, mennyi mindent átéltünk és így eldobom más miatt, gondoljak a nyaralásokra, ház, autó stb... Meg az a sok pénz... Utáltam mindig is ezt az anyagiasságot.

Nagynehezen elfogadta a családom a döntésem, de ahogy észrevettem őket sokkal jobban megviselte az én válásom, annyira "istenítették". Nekem úgy tűnik nekik nem is számított, hogy én miket éltem át, mennyit sírtam, szenvedtem éveken keresztül és csak annyit kaptam, hogy eltúlzom... A mai napig szoktak beszélni, de még a volt anyósom is apukámat hívja maszekolni hozzájuk. El tudom képzelni, hogy ott ömlengenek a válásunkon, hogy aztán a volt anyósom begyűjtse a pletyiket rólam, mert innen onnan hallom vissza a dolgokat. Amúgy is azaz élete, hogy másokról lehessen mit pletykálni, kibeszélni. Nem is érdekel ha beszélnek mert semmi közöm hozzá, de az már bosszantó, hogy egyfeszt velem vannak elfoglalva, mit-mikor-hogy csinálok az életemben. Most jön a lényeg...

Igazából hónapokig a család nem akarta megismerni a párom, megértettem. Nemrég bemutattam, párszor voltunk eddig otthon, és semmi gond nem volt. Értelmesen elbeszélgettek bármiről, viccelődtünk, sokat nevettünk, testvéreim gyerekeivel eljátszottak, szóval örültem, hogy kezdik elfogadni és megérteni, hogy na most vagyok igazán boldog, szeretjük egymást, komoly és közös jövőt akarunk egymással. Egy normális, dolgos, felelősségteljes, komoly férfi, akire felnézek, akire számíthatok, és akár a családom is.

De viszont az a sógorom, aki a volt férjem fiatalkori barátja kijelentette ha karácsonykor ott lesz a párom ő nem jön el, ezért csak egyedül menjek el a családhoz. Ezt anyukám közölte velem, nem a sógorom. Kiakadtam, hogy a párom hozzám tartozik, mi jogon követelőzik a sógorom, semmi köze hozzánk, ráadásul nem a mi szemünkbe mondta, hanem anyám mondta el nekünk, és csak azért mert történetesen a volt férjem az ő komája és ne legyen neki sz*r ha meglátja a közös családi fotót a Facebook-on?! Szegény párom a hirtelen meglepődésében helyeselt is, hogy igazuk van, mert tényleg csak 2 hónapja mondták ki ténylegesen a válást, korai még. Ezt még benyeltem.

Amikor párom kiment a házból dohányozni, akkor aztán kaptam az ívet, hogy csak nekem akarnak jót, hogy ne engem, minket és a családot támadják a rokonok, ismerősök ha kikerül netre az idei karácsonyi fotó.

Onnantól kezdve szinte kikeltem magamaból, hogy az bezzeg nem baj, hogy közös profilképünk van, ugyanazok a rokonok vannak nekik is ismerősnek, mint nekem, már a legjelentéktelenebb rokonok is tudják, hogy elváltam és egy rossz szót sem kaptam soha egyiktől sem, pedig rengeteg a szabadszájú,azok is sok sikert kívántak. Szinte kiabáltam, hogy mit érdekel engem vagy a páromat, hogy mit gondolnak rólunk?! Senkinek nem kötelességünk megfelelni csak azért, hogy ne szóljanak meg vagy hogy magyarázkodni kelljen bárkinek is. Tudok ettől cifrábbakat is, akik tényleg undorító dolgokat tettek, azok is élik világukat ugyanúgy. Erre nem nagyon tudtak mit mondani, csak annyit hogy a párom bizonyítson. Ha szeret és jövőre is együtt leszünk akkor már jobban fognak felé is nyitni. Kicsit lenyugodván fejet hajtottam a béke kedvéért.

Azóta persze többször beszéltünk a párommal erről. Ezek után nem szívesen fog velem hazajönni, jogosan van igaza szerintem.

Engem annyira dühít a dolog, hogy azon is gondolkodtam, hogy el sem megyek. Hogy aztán a volt férjem és a családja röhögjön a markába, hogy na a pasi nincs a fotón, és kapjam a szánalmas üzeneteket. Meg aztán mit várnak tőlem? Mosolyogjak, ünnepeljek a "szeretet ünnepén" őszintén??? mikor nincs mellettem a párom, mint nekik? Pedig eddig azt hittem egy nagyon összetartó, családban nőttem fel, csak én éreztem mindig, valahogy egész életemben "kilógtam" valamiért a sorból. Lázadó voltam/vagyok, mégis türelmes. De ha súrolta a határt valami akkor kifakadtam.

Ez az érzés, amit most a sógorom által kértek még jobban felerősödött bennem, hogy nem fogadnak el soha se engem, se a párom. Hogy én vagy mi azért húzzuk meg magunkat nehogy megszóljanak? Vagy mert az érdekük ezt kívánja?

Ti mit gondoltok? Erősen gondolkodom, hogy nem fogok elmenni. Vagy végülis a párom nélkül nem.