Hogyan lehet ezt ép ésszel kibírni?

Tudni kell rólam, hogy pánikbeteg vagyok, erős szorongással.

Párom nagypapájáról 3 hónapja derült ki, hogy áttétes hasnyálmirigy rákja van. A hipochondriámnak, pánikomnak, szorongásomnak köszönhetően régen rengeteget olvastam a betegségekről, emiatt már akkor tudtam, hogy ebből nem fog felépülni, ezt később mondták az orvosok is. Konkrétan nem volt már akkor olyan szerve, amin ne lett volna áttét és iszonyatos fájdalmai voltak. Már ez a tudat is kicsit megviselt, főleg, hogy érzékeny vagyok ezekre a dolgokra. Segítettem amiben tudtam.

Most viszont már olyan, mintha teljesen másik ember lenne. 3 hét telt el, hogy nem találkoztam vele, és amikor megláttam majdnem lett egy pánikrohamom. Csont sovány, hol a lába, hol a karja, hol a hasa van brutális módon felvizesedve, a kemó miatt nincs már haja sem.

Nagyon erős morfiumot kapott szinte a kezdetektől.

Múlthéten keddtől kezdődött az igazi mélyrepülés, annyi ereje sincs, hogy a karját felemelje, borzasztóan néz ki, oxigénpalackból kapja a levegőt, párom és az apja vigyáznak rá felváltva, emelik, forgatják, pelenkázzák, felültetik az ágyban, igazából mindent csinálnak körülötte, amit a mama egyedül nem tud. A legijesztőbb, hogy pár napja már hallucinál és nagyon furcsán viselkedik ebből kifolyólag. Kapkod a levegőben, mintha el akarna valamit kapni, embereket lát, múltkor például az ördögöt. Elfelejti, hogy fél órája ott volt körülötte a háziorvos és hasonlók. Néha nem is lehet érteni, hogy mit mond.

Amikor kattan az agya, és tiszta, akkor pedig azt kérdezi, hogy mi lesz vele, mit fog érezni, mi fog történni. Fél, mert tudja, hogy meg fog halni.

Amióta hallucinál, borzasztóan szorongok. Egyre furcsább és egyre intenzívebb tüneteket vélek felfedezni magamon, aludni is rosszul alszok. Nyilván aggódok is, mert napjai vannak hátra, de a pánikom miatt érzem magam valószínűleg ennyire rosszul. Félek a haláltól, az elmúlástól és mikor ilyen közelinek érzem a családon belül, akkor egyszerűen mintha nem tudnám feldolgozni. Azt is nehéz felfognom ésszel, hogy mivé lett. Egy örökmozgó, életvidám bácsika volt, aki soha nem bírt megülni a senekén. Tavaly ilyenkor még sergetett egy lagziban, most pedig szerintem engem fel sem ismer.

Párom is nehezen viseli, de ő nem mutatja. Ő amúgy is bírja a stresszt, ő ezektől a dolgoktól nem ijed meg, csak elszomorítja. Ő felfogta és el is fogadta, hogy igen, ez az élet velejárója, nincs mit tenni, csak megbékélni a gondolattal, hogy meg fog halni, ha idegeskedik, csak magát teszi tönkre.

Attól tartok, hogy mi lesz majd velem, ha az én nagyszüleimről lesz szó, ha más nagypapája is ennyire megvisel. Jó oké, őt is ismerem évek óta, de azért nyilván nem vérszerinti rokon, mégis teljesen kiborítanak a tüneteim a stressztől.

23/L