ADHD-s kisgyerekek anyukái, hogyan lehet ép ésszel kibírni, a szeretetet a nehéz szituációkban is kimutatni, lesz-e valaha jobb?

Kisfiam 4,5 éves. Nem én mondom, hanem szakemberek, hogy (jóval) átlagon felüli az IQ-ja, derűs,csupa élet, jó humorú, tüneményes és érzékeny kisfiú, ugyanakkor néha pokoljárás vele az életünk. Valahogy minden másképp csapódik le benne, mint ahogy mi szánjuk, pl. ha hibázok valamiben és ezt belátom, netán elnézést is kérek, akkor ebből ő nem azt tanulja meg, hogy hogyan kell elnézést kérni, megbocsátani, hibáinkat belátni és azokkal együtt élni, hanem azt, hogy onnantól mindenért engem lehet hibáztatni, azért is, ha ő elesik a biciklivel, azért is, ha esik az eső, és sorolhatnám. Gyakorlatilag bármi dührohamot válthat ki nála, nem bírunk már előre felkészülni mindenre, és ilyenkor üt, rúg, harap. két évig marcangoltam magam, hogy biztos én szúrtam el a nevelését, és nem értettem, hogy más, aki fele ennyit sem beszélget és foglalkozik a gyerekével, miért tudja jól csinálni, én miért nem. Most a diagnózis némiképp feloldozást adott, de egyetlen épkézláb nevelési tanácsot nem kaptunk, csak azt, hogy ütni ne engedjük. Hogyan? Ha lefogom a kezét, csak olaj a tűzre, el csak nem szaladhatok, és természetesen összeadva több órányi beszélgetésen túl vagyunk már a témában. Néha legszívesebben elmenekülnék, de nyilván nem fogok. Nagyon nehéz segítség nélkül. Itt vidéken nincsenek szülőtréningek sem, semmi segítség. A pszichiáter még konkrét könyvcímmel sem segített, azt mondta, menjünk el a könyvtárba, óriási szakirodalma van az ADHD-nak, olvassuk el, de szűrjük is meg, mert nem mind hiteles. EZt nem tudom, hogy gondolhatta komolyan, amikor csak ő egész napos figyelmet igényel, és még van egy kishúga is.... tudtok tanácsolni valamit?