Szörnyű dolog, hogy néha azt kívánom meghaljon nagypapám?

Nem vagy rossz ember. Hidd el, hogy a nagyapádnak ia jobb lenne, ha úgy halna meg, mint Bud Spencer (alvás közben), nem szenvedések közepette.

Az én nagypapám pár hete hunyt el. Több mint egy éve úgy lerobbant, hogy nem tudott lábra állni, agyvérzést kapott és ennek következtében etetni, itatni, pelenkázni kellett. Sok kínja volt neki is, anyunak is. Sokszor félre beszélt, kissé süket is volt, szóval kommunikálni is alig lehetett vele. Képzelheted, milyen lehetett így ez az egész. Anyu is sokszor kiakadt rá, de azt soha nem akarta, hogy meghaljon. Ne kívánj ilyet, mert ha tényleg meghal, iszonyú bűntudatod lesz és szegényt sajnálni fogod. Ki lehet bírni ép ésszel.

Szerintem, nem szörnyű. Az igen, ha 35-40 éves betegnél gondolod, aki még idővel fel fog épülni. Olyannál, aki már csak egy re jobban szenved, felépülésre nincs remény, azt mondom, inkább aludna el szépen. Ezt, édesanyámnál is így éreztem. Az utolsó két év szenvedést, kínlódást szörnyű volt végig élni nézni. Érdekesek az emberek, ezt sokan mondták már nekem rokonukkal kapcsolatban, de csak négy szem között, mintha nagyon szégyellnék ezen gondolataikat.

Én is voltam ilyen helyzetben. A bűntudat is egészséges érzés, de az is, hogy szeretnél már inkább szabadulni ebből az állapotból. Én két évig ápoltam a férjem nagymamáját, aki már szinte az én mamám is volt, szóval itt most lényegtelen, hogy kinek a kicsodája. Amikor már pelenkázni kellett, és teljesen ránk volt utalva, engem is gyakran elkapott az érzés, hogy már jobb lenne ,ha nem lenne, és természetes az is, hogy az ember ezt az érzést próbálja elnyomni, eltitkolni, és gonosznak érzi magát. Pedig nem így van, hanem ez egy egészséges érzés, mert ösztönösen mindig a saját életben maradásunk a fontosabb, és bármilyen furán hangzik, de a fiatalabb élet az előbbre valóbb alap esetben. Azért írom, hogy alap esetben, mert nem mindegy, hogy egy fiatal anya hal meg tragikus körülmények között, vagy egy idős ember akinek sajnos lejárt az ideje. Én meg mondom őszintén már dührohamom volt, hogy mennyire próbálta a család életben tartani, miközben ő csak szenvedett, a család meg már idegbeteg volt. Én anno sokat olvasgattam utána, nem értette meg pl. a család, hogy egy idő után nem használ a vízhajtó ha már évek óta kapja. Terápiaként sokat beszélgettem akkor egy szociális munkással is, és ő is mondta, hogy amiket érzek, ilyenkor teljesen természetesek.

A negyedik válaszadó tökéletesen leírta a dolgokat, hallgass rá.

Nem, nem vagy rossz ember! Ha valaki él és szenved, jobb ha békében távozik el. Az én nagyim is így halt meg rákban. Voltak fajdalmai néha, de szerencsére azon a napon álmában halt meg. Az orvos mondta. Szomorúak voltunk, de megkönnyebbültünk, hogy nem szenved többet!

Vége lesz, hidd el... akkor is nehéz lesz, most is az. Nem vagy rossz ember. Az életed olyan nem lesz, mint régen, mert ez az időszak beleivódik anyukád sejtjeibe, és vszinűleg a tiédbe is. Sajnos saját tapasztalatból irom mindezt... Ki kell birni ép ésszel.