Hogy mondjam meg, hogy én erre nem vagyok alkalmas?

A helyzet a következő. Évek óta depresszióval és szorongással küzdök. Nem az a "divat depresszió", hanem vannak jellegzetes tüneteim, levertség, borulátás, bűntudat stb. Régen orvoshoz is jártam, csak ma már nincs rá pénzem, nincs munkám, ami csak ront a depresszión. Ez az alapporbléma.

A nagymamámat november elejé hazaadták a kórházból lábtörés után. Tud járni, napközben viszonylag tiszta az elméje, de 24 órás felügyeletet igényel, éjjel nem alszik hanem pakol, esetenként rombol. Pelenkázni is kell. A nagynéném, aki vele lakik a többi családtag véleményével szembe menve nem adta sem otthonba, se felügyeletet nem fogadott mellé (anyagilag megtehetné), hanem beosztotta erre a legközelebb lakó családtagokat, köztük engem is. Hetente 1, max. 2 napról van szó, ami rám esik. Én már akkor szóltam, mikor a nagymama hazajött, hogy én ilyen beteg vagyok, nem hiszem hogy jó ötlet. Meggyőztek, hogy próbáljam meg. Rendben, megpróbáltam. Igaz, még csak 1x voltam, de már nagyon rosszul vagyok tőle lelkileg.

2 nappal korábban, hogy mennem kéne, nagyon erős félelmet, szorongást érzek. Nem bírok enni, nehezen alszom, rémálmaim vannak, sokszor levegőt is nehezen kapok. Engem már az is félelemmel tölt el, hogy egy idegen házban kell lennem, ráadasul reggeltől estig. A félelem okát nem tudom megnevezni. November eleje óta újra nyugtatót szedek.

Próbáltam többször is beszélni anyukámmal, hogy ez engem legyűr, de falakba ütközök. A vége mindig az, hogy összeveszünk. Mostmár nem beszélek róla, csak darálom magam és szedem a nyugtatót.

Hogy tudnék odaállni, bűntudat nélkül és megmondani, hogy nem bírok ebben részt venni? Úgy érzem, egy beteg ápolása még egy mentálisan ép ember számára is nagy feladat, nehogy annak, aki ilyen, mint én.

(29/N)

Az értelmes, segítő válaszokat köszönöm!