A nagyszülők miért ilyenek mostanában?

Két oldalról is tapasztalom a gyerekem nagymamáit. Az egyik dolgozik, a ház körül is mindent ő csinál, és azon kívül is ilyen dolga van, olyan dolga van. Tényleg nem ér úgy rá, viszont hozzá kell tenni, hogy mikor szűkösen szabadideje akad, akkor sem unokáért rohan, hanem inkább saját időként használja ki. Nem mondom, hogy nem értem meg. Ugyanakkor sajnos kérni sem merek tőle akkor sem, mikor tényleg szükség lenne rá, mert a szándékot, hajlandóságot sem látom. Emiatt kicsit irigykedem azokra, akiknek a nagymama biztos háttért jelent.

A másik nagymama viszont a másik véglet, rokkantnyugdíjasként semmi élete nincs (pedig bőven lehetne, nem úgy rokkant), csak az unoka, azt látom, hogy legszívesebben örökre elvinné magával, helyettem nevelné, és annak szentelné az életét, hogy a falatot is megrágja neki, miközben pálmalevéllel legyezgeti. Na, ő meg halálra idegesít a csimpaszkodós, tolakodó majomszeretetével.

Úgy vagyok vele, hogy a két nagymama igazán összedobhatná az unoka iránti érdeklődésük mértékét, aztán elfelezhetnék egymás közt egyeően, és akkor végre lenne két normális nagyanyja, nem két normálatlan.

Nekem nem is lenne képem akkora részvételt várni bármelyik nagymamától, hogy naponta segítsenek a gyerek körül, mert szerintem egy ötvenes-hatvanas ember is több a leszármazottai szolgálójánál, és természetes, hogy vannak egyéb igényei. De idegesítene is, ha naponta itt tüsténkedne valamelyikük, mert felnőtt vagyok, ilyen szinten azért boldogulok a saját gyermekemmel, köszönöm.

Szóval nem értek egyet azzal, hogy az lenne a "normális" nagymama, akinek másból sem áll az élete, minthogy hobbiból és csettintésre unokázni ugrál, és ha véletlenül akad valami saját dolga, akkor még úgy kell elkéredzkednie... Szerintem az ideális nagymama az, aki (ha közel lakik) mondjuk hetente egyszer legalább tényleg kíváncsi az unokára pár óra erejéig, és olyankor valóban foglalkozik vele, plusz azon felül is meg lehet időnként kérni szívességre, ha szükség van rá, egyébként viszont van saját élete, nem egy magát fél lábbal a koporsóba helyezett, élettelen öregasszony.

Én is sokat voltam a nagymamámhoz passzolva, többet az indokoltnál. Akkor (nálunk, és érzésem szerint) az volt a szemlélet, hogy a szülő ne erőltesse magát azzal, hogy a gyerekkel foglalkozik, bízza csak a "terhet" a nagyszülőre, és csinálhatja úgy a dolgait (házimunkától bevásárláson át pihenésig jóformán az egész életét), mintha gyereke nem is lenne, ez a segítség. Szerettem a nagymamámat, de bizony nem éreztem magamhoz közel a saját anyámat, mert úgy ki volt segítve nagyszülővel, hogy alig volt a közelemben. A saját tapasztalatom és érzéseim alapján ez sem jó. Szerettem volna, ha a szüleim a szüleim, nem pedig csak "beugrók" a nagyszülő mellett.

"nem értek egyet azzal, hogy az lenne a "normális" nagymama, akinek másból sem áll az élete, minthogy hobbiból és csettintésre unokázni ugrál, és ha véletlenül akad valami saját dolga, akkor még úgy kell elkéredzkednie"

De miért ezt ki állítja?

"Régen szinte nem volt nap olyan hogy át ne jött volna reggel nagyim, hogy anyu hátra dolgozni tudjon menni."

Próbáld ki ezt egy mai fiatal szülővel. Falra is mászna, ha az anyja vagy pláne az anyósa napi szinten odajárkálna. Na meg ezt amúgy is csak egy nyugdíjas nagyszülő tudná megcsinálni, de a nyugdíjkorhatás kitolódott, egy hetvenvalahány éves nagyszülőnek nem feltétlenül ahhoz van energiája, hogy minden hajnalban készen álljon az unokáknál.

Lehet segítséget kérni, de nem kell átesni a ló túloldalára.

A másik amit észreveszek amúgy, azok a nevelési különbségek:

Például nálunk mindkét nagymamának tök alap, hogy a gyerek képébe hazudik annak érdekében, hogy az elhallgasson. (Pl a gyerek kérdezi a mamát, hogy lemennek-e a játszótérre. Mama simán rávágja, hogy majd ebéd után megyünk, amikor nagyon jól tudja, hogy ebéd utánra más programja van).

Vagy például továbbra is él bennük az, hogy egy konfliktushelyzetben csak és kizárólag a felnőttnek lehet igaza. Szóval ha ezek után a gyerek számonkéri ebéd után, hogy megígérted, hogy most megyünk biztos nem fogja azt mondani a mama, hogy "bocsánat". Ehelyett csak valamit amivel degradálja az egész helyzetet, rosszabb esetben a gyereket. A gyerek meg, ha visszaszól még meg is sértődik.

Anno sok esetben minket is így neveltek. Nálunk viszont már alap, hogy nem hazudunk a gyereknek. Ha mi hibáztunk, akkor ezt elismerjük és bocsánatot kérünk (ahogy ezt fordított esetben is elvárjuk) és konfliktus esetén sértődés meg kiabálás helyett igyekszünk megbeszélni a helyzetet.

Ez a nagyszülők szerint hülyeség, mert "csak egy gyerek".

#22

"Régen szinte nem volt nap olyan hogy át ne jött volna reggel nagyim, hogy anyu hátra dolgozni tudjon menni. A nagymamák meg egymásra irigykedtek hogy hol legyen az unoka."

Szerintem ez már az a kategória, főleg az utolsó mondattal. A segítségből naponta hajnalban való kelést még meg lehet érteni, ha tényleg abszolút nincs más megoldás (és apa sincs otthon...), de az is olyasmi, amit inkább áldozathozatalként tesz az ember, mint jókedvében. Aki még ezen túl is irigykedik, ha épp nem nála van az unoka, annak már túlságosan nincs jobb dolga (bár aki alapból emiatt irigykedik, annak sem), de a kérdező ezt a marakodásig duzzadó unokáért ácsingózást hozza fel követendő pozitívumként.

A kéredzkedős dolgot azért írtam hozzá, mert a napi, vagy heti többszöri szinten segítő nagyszülők nyilván kell, hogy szóljanak a segítséghez szokott szülőnek, hogy kivételesen nem tudnak menni, mert jön a villanyóra-leolvasó. Ez végülis valóban a saját szabadidejük elkérése.

"Nálad egyedi a helyzet, egyedülálló anyukaként."

Hát ha vetélés miatt "kapták szét a méhét", akkor nehezen egyedülálló anyuka....A vetélés feltétele a terhesség, az meg ugye partner nélkül nehezen megy...

Amúgy meg régen egyrészt alacsonyabb volt a nyugdíj korhatar, másrészt meg nem volt szokás nyíltan ellent mondani a "kötelező " feladatokra.

Detto.

Ez egy elkényeztetett nagy "álindividualista" generáció, nem olyanok az anyámék, mint a nagyszüleim, akik túlélték a 2. világháborút.

Ezek azt élték "túl" és ez volt a nagy individualizmusuk, hogy milyen fodrászuk legyen, milyen ruhájuk legyen, ami a szomszéd Gizinek nincsen és ahogy írod, melyik török vagy brazil sorozatot nézzék a tévében.

Gyakorlatilag 13 éves szinten megrekedtek, tisztelet a kivételnek. De persze engem a lányukat hajtanának, arra, amire nem voltak hajlandóak a nagy kényelmükben soha.

50/N