Szeretitek/szerettétek a nagypapáitokat?

Egyiket nem ismertem, korán meghalt, a másikat pedig ismertem, és szeretett engem, de az a "szokásos" nagypapa volt, szóval nem igazán alakult ki nekem vele kötődés. Kiskoromban unalmas volt, kistiniként már teher, mert másból sem állt nála lenni, mint ülni a tv előtt csöndben, amíg apám aludt a jó kis matracán (ami kihúzható ágyon mi aludtunk otthon, az kényelmetlen volt, de nem volt pénz ágyakra, pláne jó matracokkal). Amikor lehetett, kihagytam. Amikor kórházba került, őszintén szólva akkor sem látogattam, nem volt meg bennem, hogy én meg akarom látogatni. És mielőtt valaki beszólna, hogy a pénze az bezzeg jó volt, nem így történt, ilyesmi nálunk nem játszott, nem volt kihasználás. Persze utólag értem, hogy nagyapónak azok az unalmas, csöndes látogatások sokat jelentettek, de őszintén szólva így sem bánom. Apám sem csodálkozik, hogy nem volt mély a kapcsolatunk (én és nagyapó). Úgy gondoltam, hogy jó ember, "nagypapa szagú", a maga módján szavakkal le nem írhatóan karakteres, de nekem, ami jött, az baromi unalmas. 3-4 évesen is, amikor vigyázott rám, ott téptem a fülét, hogy ne teniszt nézzünk, ne híradót, ne Csöngetett, Mylord?-t, ne focit, ne kosarat, ne sportot... Sok év után is ezekre ment először. Az egyetlen, amit szerettem vele, az a bújócska, de a lakása kicsi volt, kevés hellyel, és ritkán játszott ilyet velem - olyankor cuki volt, hagyott nyerni, de az egész nem tartott több ideig 10 percnél. Én meg mennyit voltam ott, 2-3 órát, ha nem többet? Szóval ja... végső soron kedveltem, mondhatni szerettem is, de semmi mély nem alakult ki vele. A halálakor jobban fájt az, hogy apámnak mennyire fáj, mert őt sírni látni... maximum fényévente egyszer, de lehet az is a képzelet szüleménye. Szóval az jobban fájt, én nem éreztem úgy veszteségnek, de nem is annyiból állt, hogy többé nem volt, hogy "volt-nincs".

20/l

Igent írtam, de a semleges talán találóbb volna. A haláluk érzelmileg nem viselt meg, bár az én felfogásom szerint nem elpusztul, hanem megboldogul aki meghal.

Apai nagyapámat évente egyszer látogattuk meg az öcsémmel. Húsvétkor náluk kaptunk finom ebédet (a felesége nem volt vérrokon). Hivatásos katona volt egykor, és csendes, szelíd embernek ismertem.

Anyai nagyapámról úgy mondták, két végén égeti a gyertyát. Magántanár, író, fényképész, mindig rohan, intézkedik őt érdeklő dolgokban. Szerette volna, ha iskolája vezetését én folytatom tovább, de nem vállaltam, visszahúzódó személyiség vagyok.