Mivel lehet jól működtetni az unoka-nagyszülő kapcsolatot?

Kiskoromban az egyik nagymamámmal nagyon szerettem játszani. Bújócskázott velem, ruhákat varrt a babáimnak. De azzal, hogy nőttem, nem tudott lépést tartani, hiába nem volt még "kütyüs" korszak. Mikor már kamaszodtam, akkor is úgy beszélt hozzám mint egy négyéveshez (juuuj, pizzát eszel? Mi van rajtaaa? Finoooom?), a "nagylányos" dolgaimon pedig zavartan kuncogott. Egy idő után menthetetlenül idegesíteni kezdett a gügyögése, hogy körbeugrál, kínálgat, és hogy pisilni néz. Persze akkor már kinőttem a bújócskából és a babákból is, így semmi nem maradt, amit élvezni tudtam volna a társaságában. Hosszú, nehéz küzdelemnek éreztem azt, hogy elérjem hogy végre épeszű, teljes értékű embernek nézzen, ne egy kis butus játéknak.

A másik nagymamámmal kiskoromban nagyon szerettem lógni. Nem játszott velem, csinálta a dolgát, én meg csak ott sertepertéltem valahol valamivel, ami épp lekötött. De ha érdeklődtem, jó szívvel beavatott a kertimunkába, gombócgyúrásba, kiscsibe-etetésbe. Mindig egyszerűen beszélt hozzám, körüllengte valami nyugalom. Kamaszkoromban úgy szólt hozzám, mint egyenrangúhoz, mint egy felnőtthöz, komolyan vett. Ezt kifejezetten szerettem. Hozzá szívesebben mentem kamaszként is, bár nem olyan gyakran mint azelőtt, hiszen érthető módon az időm nagy részét a saját korosztályommal való, éppen rendkívül izgalmas kapcsolataim töltötték ki.

Én nem venném a szívemre, ha a haverozós korban lévő unokám már nem ájulna el attól, hogy minden hétvégén a nagyinál csücsül és húslevest eszik, hanem jobb programokat találna. Már nem kisgyerek, nem ugyanazok a dolgok kötik le, nem hatja meg a cirkusz, mese, ottalvás. Van jobb dolga is. Ez így természetes, még ha kamaszkorban kicsit túlzásba is tudják vinni a családról való leválást.

De tényleg nem érdemes a nagyszülőknek teperni, sem pedig erőltetni a sűrű, fix látogatást, mert a gyerek csak kínosnak, illetve kényszernek éli meg az ilyen kierőszakolt közös időt, és az végképp nem tesz jót a kapcsolatnak.

Az en draga Nagyszuleim fuggetlen emberek voltak. Mikor kicsi voltam ka elvoltak maguknak, neha kartyazgattunk, neha neha ott voltam. De ennyi. Tini koromban egy honapba egyszer elmentunk szulokkel, de minosithetetlen egyutt toltott ido volt.

Kesobb mikor mar nem ugy tudtak

Magukat ellatni korukbol adodoan, akkor ereztem azt, hogy nem hagynam hogy idegen ember segitse oket, bantsa oket vagy barmi.

Eljartam nekik a boltba eleinte, ok pedig szepen lassan tamaszaim lettek abban amiben a szuleimnek nem sikerult - kiepult a bizalom lassan. (20 evea korom korul voltam) kerhettem toluk kolcson penzt, amit rendre visszafizettem tamogattak az iskolaimat.

Mikor az egyik nagyszulom korhazba kerult a masik nagyszulomet hordtam be hozza latogatni, bevasarlas stb megsurusodtek a programok, amik utan nagyon megnyiltunk egymasnak. Majd sajnos elhunyt az egyik nagyszulom.

Nagyon sokat beszelgettunk, es sok mindenben adott tanacsot, es elmondta az elete soran mi az amirol o levonta a kovetkezteteseket es az en szuleim hol hibaztak, es en mire figyeljek oda.

Nagyon szoros lett a kapcsolatunk es megszakad a szivem de 5-6 ev jutott nekunk az igazi nagyszulo-unoka viszonybol, de ok mindig csak akkor leptek szinre, ha szukseg volt rajuk.

Nagyon szeretem oket, es nagyon sokat koszonhetek nekik minden tekintetben.

Mondhatni, ok neveltek fel az eletre valo tanacsaikkal, es segitettek abban, hogy hogy tanuljak a hibaimbol.

🖤