Élnek mèg az anyai-apai nagyszüleid? Milyen velük a kapcsolatod jellemezd mindkét mamát papát.

Anyai mamám sajnos meghalt már 15 éve,, ahogyan az apai papám is

Az apai mamámal nem nagyon beszélünk, anya részről papám még él, rettentően szeretem, de sajnos most már nagyon beteg 81 éves

Már az összes nagyszülőm meghalt. Apám szüleit nem ismertem nagyon, korán meghaltak. De apám nagyon nem szerette őket, mert a semmire csináltak 6 gyereket, sokat verte őket öregapám és sokat kellett nélkülözniük. Mindig meséli apám, hogy, ha dolgozni kellett volna, akkor egy gyerek se lett volna. Meg egy sem nőtt volna fel, ha a nagyanyjuk nem nevelte volna őket fel. A dédmamát szerette egyedül,neki hálás volt, sajnos őt sem nagyon ismertem.

Anyai nagyszüleimmel nem volt jó kapcsolatunk. A tata csalta fiatalon a mamát, sokszor anyámat és az öccsét keltette késő éjszaka, hogy betolják a Fiatot (akár a hóban is), mert ment volna a nőhöz, de nem gyújtott az autó. Elváltak, öregapám hol a családi házban lakott, hol a nőnél vagy máshol egyedül. Öregapám nem akarta elfogadni bátyámat fiaként, pedig a hasonlóság hatalmas volt. Azt állította, hogy egyik éjszaka bemászott öreganyámhoz

a tatám bátyja a szúnyoghálón (!) és így lett az én bátyám. Ezt a sok hülyeséget, bántást nem bírta elviselni, 27 évesen öngyilkos lett. Laktunk egy-egy rövidebb ideig velük, de kínlódás volt, mindenki útált mindenkit. Nagyanyám állandóan anyámék ellen uszított, amióta csak emlékszek. Kétszinü volt, engem is mindennek lehordott, de elvárta, hogy állandóan vele foglalkozzak. Mivel a szüleim is 'csodabogarak' voltak mindig, igy nem tartották senkivel a rokonságból a kapcsolatot, sőt. Már csak apám él.

Katasztrófa.

Az anyai nagyanyám az egyetlen, akivel kapcsolatban szimpátiát tudok érezni. Ő sem volt egyszerű eset (dührohamai voltak, sértődékeny volt, és nagyon instabil mentálisan), de a maga módján szeretett. Ő is áldozat volt. Az apja, aki szerette, korán meghalt, az anyja fizikailag és érzelmileg is bántalmazta, és csak öcsikét sztárolta, aki buta volt, mint a tök. Szegény nagyanyám Hamupipőke szerepben maradt, és az öccsével ellentétben nem tanulhatott, pedig okos volt. Elég nyomorúságos élete és halála volt szegénynek.

Az anyai nagyapám egy önző alkesz volt, szerencsére nem találkoztam vele sokat. Az alkoholizmusba halt bele.

Az apai nagyapámat gyakorlatilag senki sem tudta elviselni a kötözködő természete miatt, sportot csinált belőle, hogy provokálta a többi embert. Nagyon csúnya hangnemben kritizált mindenkit, de ha őrá mert valaki bármit is mondani, annak nekiment. Ha erősebbel találkozott, akkor persze meghunyászkodott azonnal, mert "bátor" is volt. A felesége (a nagyanyám) nem volt rosszindulatú, csak borzasztóan buta, annak minden következményével.

Apai ágról nem ismertem őket, meghaltak születésem előtt. Anyai ágiakat viszont nagyon szerettem. Míg nem jártam óvodába, rendszeresen náluk voltam, ők vigyáztak rám. Anya munkába menet reggelente elvitt hozzájuk és délután munka után hazahozott. Minden reggel be kellett menni az útmenti kisboltba Kinder tojásért és aztán büszkén mutogattam mamának, hogy milyen menő játék volt benne :D

Leginkább nagymamámmal volt szorosabb a viszonyom, papát is nagyon szerettem, de sajnos vele sokkal kevesebb időt tudtam tölteni és kevesebb emlékem is fűződik hozzá. Mindig együtt törtük a diót, segítettem neki fát behordani télen, de ő leginkább kint munkálkodott amiben nem tudtam koromnál fogva segíteni. 10 éves voltam, az iskolából hazaérve tudtam meg, hogy meghalt. Annak ellenére, hogy nem töltöttem vele annyi időt, nagyon szomorú voltam, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem, a gyerekkorom egy meghatározó részét. Akkor voltam először nyitott koporsós temetésen, emlékszem addig semmi nem látszott rajtam, csak éreztem a szomorúságot.. Aztán megláttam ahogy ott fekszik és minden kitört belőlem, keservesen sírni kezdtem. Nem azért mert sokkolt a látvány vagy hasonló, csak előtört az a pár emlék ami volt vele és felmerült bennem, hogy ennyi egy élet..?

Mamához sok dolog kötött. Ő nevelt kisgyerek koromban, java részt miatta lettem az aki vagyok (pozitív értelmeben). Néztük a tévében ami éppen ment (akkor még csak az m1, rtl, tv2 volt elérhető nálunk), M1-en délelőtt 10 körül mindig ment valamilyen sorozat, azt néztük miközben vajas kenyeret reggeliztünk. Akkor még sok tv-s vetélkedő is volt, nagy kedvenc volt az a betelefonálós műsor, a kis piros figurával, azt minden délután kötelező volt megnézni. Kertben dolgoztunk, kukoricát morzsoltunk, diót törtünk miután papa már nem volt köztünk, játszottunk. A sajtos pogácsa sütés az hagyomány volt, mindig ha sajtos pogácsa sült, én ott voltam. Mama szaggatta, meg kente tojással, én forgattam sajtba és raktam a tepsibe. Később a tojáskenést is én vettem át. Rengeteget nevettünk, mert mindig ferdén raktam a sorokat és azt mondogatta mama, hogy "hát ez már megint elment Kanizsára" :D Néha karácsonyra az egész nagycsaládnak (keresztszüleim, szüleim, tesómék, az összes nagynéném..) mi sütöttünk. Egyszer volt, hogy nem csak én, hanem tesóim és sógornőm is ott voltak. Éreztem, hogy mama miyen boldog volt akkor. Ritkán jött össze, hogy mindenki ott tudjon lenni.. Sugárzott róla a boldogság, ahogy látta, hogy a kisunokái akiket annyi szeretettel és törődéssel felnevelt, mind ott vagyunk és vidáman sütjük a pogácsákat.. Mikor egyik testvérem elköltözött és kéthetente járt haza (ekkor már nagyobb voltam, tehát nem töltöttem minden napomat mamánál), minden ilyen hétvégén együtt mentünk hozzá, mindig csinált nekünk rántott húst, azt ettük kenyérrel meg savanyú uborkával, beszélgettünk rengeteget. Azóta sem ettem olyan finom sajtos pogácsát vagy rántott húst mint ott. Anya próbálta már többször is a mama receptjei alapján, mindent pontosan úgy csinált és finom is lett a végeredmény, de soha nem lett olyan mint amit mama csinált. Volt egy rossz időszakom általános iskolában, amikor kiközösítettek az osztálytársak, kötekedtek, rendszeresen balhékba keveredtem és volt, hogy elkéredzkedtem valamilyen kamu indokkal és hazajöttem egy korábbi busszal. Nem mehettem még haza olyan korán, mert anyáék levágták volna mi a helyzet, így mamánál mentem. Neki sem mondtam el mi a helyzet, viszont látszott rajta, hogy tudja hogy valami probléma van. De megértett, soha nem kérdezgetett vagy erőltette hogy mondjam el és anyáéknak sem beszélt ezekről soha.

Aztán ahogy idősebb lettem egyre kevesebbet jártam hozzá, volt hogy 2-3 hetente mentem csak 1x. Egyszer a kertben dolgozott és rosszul lett, ezután sajnos ágyhoz kötött lett. Anya reggelente munkába menet ellátta, én pedig minden nap dél-egy óra körül mentem hozzá melegíteni neki ebédet, odaadni a gyógyszereit, meg beszélgetni. 15 éves voltam, mikor kórházba került, aztán egyszer a suliban telefonált anya, hogy sajnos meghalt. Ekkor teljesen összetörtem, tesóimmal együtt. Mindhármunk kisgyerek korát mamánál töltötte, mindannyiunkat ő nevelt fel, hogy szülők dolgozhassanak és elő tudják teremteni nekünk ami szükséges. Soha nem láttam még őket annyira összetörve, ahogy ők se engem. Mai napig megkönnyezem ha rágondolok és mardos a bűntudat, hogy mennyire kevés időt töltöttem vele az utolsó időkben és azokat is akkor mikor már ágyhoz kötött volt. De hálás vagyok hogy az életem része volt, felnevelt és bármennyire is nehéz az élet, igyekszem úgy élni, hogy ha lát odaátról, akkor mosolyogjon és büszke legyen rám.

Anyai ág:

Mindketten élnek, jó a kapcsolatunk. Afféle tipikus falusi kisöregek, kertészkednek, tesznek-vesznek, sütnek-főznek. Papa szeret nagyokat mondani - nem horgász, de hozzá illő hobbi lenne. :D Mama néha nehéz eset, sokszor csökönyös, de aranyból van a szíve. Folyton morognak egymással, meg amúgy el is váltak már vagy 20 évvel ezelőtt, de nem bírnak egymás nélkül meglenni, szeretik egymást.

Régen rengeteget voltam náluk, mióta elköltöztem a városból azóta ritkábban, de amikor a szüleimhez megyek (kb. havonta) akkor mindig benézek hozzájuk is.

Apai ág:

Nagyapámat sosem ismertem, még a szüleim házasságkötése előtt meghalt.

Mami pár éve ment el, ő pont szöges ellentéte volt az anyai nagyszüleimnek, kifejezett "úrihölgy", szeretett kiöltözni, imádta a szép aranyékszereket, szeretett lovagolni, utazgatni. Felnőtt fejjel azt mondanám, hogy kicsit sznob volt, de engem imádott, és én is őt.

Nála is nagyon sokat voltam gyerekként, aztán hozzá is csak ritkábban mentem, mert messzebb élek már.

Csak az apai nagyapám él. A kapcsolatunk olyan semmilyen, jól elvagyunk, szeretem is, de elég ritkán találkozunk, pedig mindketten Bp-en lakunk. Kb 2-3 havonta, akkor is családi eseményeken, szóval csak úgy vele nem szoktam. Telefonon sem beszélünk. Valahogy egyiküknek sincs igénye szorosabb kapcsolattartásra.

Anyai nagyapámat nagyon szerettem, vele sokat találkoztunk.

Nagymamáimat nem ismertem.