Ilyen előzmények után megbocsátani?

Sziasztok!

17 éves fiú vagyok. Eddig a szüleimmel, a 12 éves húgommal és a nagymamámmal (anyai) éltem. Ebből a nagymama valószínüleg ki fog hamarosan esni, a lentiek miatt.

A nagymamámmal mindig is nagyon viharos volt a viszonyom. Mivel a nagypapám tízéves koromban meghalt (őérte odáig voltam, máig nagyon fáj, hogy meghalt), nagyanyám meg a nyugdíjából egyedül nem boldogult volna, így anyám javaslatára hozzánk költözött.

Nekem mindig megkeserítette az életemet, pl. hogyha gyerekkoromban ő és a nagypapa nem segítették volna a szüleimet, a híd alatt vagy intézetben nőttem volna fel, meg hogy mennyi lemondással jár egy gyerek, meg egyszer lenyomorékozta a nagypapát (egy autóbaleset miatt műlába volt az utolsó húsz évében). Meg gyerekként helyezte rám a nyomást, hogy ha a szüleink nem lesznek, ugye nem hagyom egyedül a húgom... És még mesélhetnék. Mivel tudtam, a szüleim úgysem fogják kidobni a házból meg az életünkből, nem szóltam nekik. Egy éve értem el oda, hogy már nem hagyom magam, felszabadultabb vagyok ettől, de a kapcsolatunkon tovább rontott.

Nagyanyám egy hete kòrházba került, mert az éjszaka közepén elkezdett itthon elmebajosan viselkedni (a nappaliban akart wc-zni, a szobáját csatatérré változtatta, meg be akart bújni a sütőbe). Nem kamu!!! Kiderült, hogy tumor van a tüdejében (ezt eddig is tudtuk), ami átterjedt az agyra, ezért viselkedett így egy hete. Elfekvőbe fog kerülni, orvos szerint bármikor meghalhat.

Kaptunk a kórháztól engedélyt, hogy bemehessünk hozzá egyenként, szerdán.

Mivel azonban nekem vele nagyon viharos volt a kapcsolatom, a tumora előtt is szemét volt velem, és soha nem kért bocsánatot (már nem is fog), pedig ott volt rá a lehetőség, én nem akarok bemenni hozzá, sőt megmondtam, akármikor is lesz, a temetésre sem szándékozom elmenni. Nem tapsikálok örömömben, hogy ez van, de szomorú sem vagyok, de megkönnyebbült az igen. Kiölte belőlem iranta az unokai szeretetet.

Anyám azt mondja, hogy engedjem el a sérelmeket, és hogy mutassak példát a húgomnak (ez szerintem amúgy nem az én dolgom), apám azt mondja, hogy rám bízza, ha mégis megbocsátok, tudni fogom, hol van a sír.