Szemétség ez vagy természetes hogy így érzem?

Szörnyű gyerekkor áll mögöttem. Apámtól rengeteget szenvedtem. Tönkrement tőle az egész életem. Apám anyja, a nagyanyám szintén nem volt jó ember. Sokat gúnyolt ő is gyerekkoromban és felnőttként is úgy kezelt mintha egy hülye lennék. Folyton mindig nekem kellett az ő bajaikat megoldani a fiuk helyett és ha valami miatt nem tudtam akkor egyből mindenféle rossz voltam. Nem számított hogy előtte mennyi mindent megtettem. A saját életem mindig félre kellett miattuk tennem mert ezt várták el. Soha nem volt párkapcsolatom sem mert annyira elpusztítottak lelkileg a fiukkal, apámmal együtt. Nagyanyám meghalt, igaz előtte sem tartottam már velük a kapcsolatot mert visszavettem tőlük végre mostmár a saját életem amiről ők úgy gondolták hogy az övék... Szóval meghalt de én semmiféle sajnálatot vagy szomorúságot nem érzek. Csak egy lehetőséget adott vele a sors hogy teljesen magam mögött tudjam hagyni végre az összes rosszat. Sajnos olyan ember voltam aki semmiért sem szólt, mindenre bólogatott és akivel bármit meg lehetett csinálni. Ezért ugrottak rám. Kihasználtak és utána érzelmileg kezdtek zsarolni ha megpróbáltam hátrálni és a saját életemet élni Szemétség ez hogy nem érzek semmit csak egy lehetőségként fogom fel?