Azért érzem magam 21 évesen egy csődtömegnek mert kicsi koromban folyamatosan aláztak?

Velem is ugyanez volt/van anyám részéről. Egy barom, fel se tudja fogni, hogy ezzel mit okoz.

Szakítsd meg a kapcsolatot apáddal, kezdj új életet.

18/F

21 évesen fiatal életerős vagy, nem értem miért akarnál meghalni?

inkább menj el egy pszichólógushoz, ha ennyire nem látod az élet értelmét.

kiskoromban nekeme sem volt önbizalmam, engem is csúfoltak, de én kivédtem mindent Passzív stílusban: "aha jó, ha te mondod, szar vagyok, csak ennyire tellik tőled?"

aztán egy idő után nem is foglalkoztak velem, éltem a saját világomat.

nekem mellesleg van miért élnem, azért élek, hogy az egyetemen a lehető legnagyobb átlagom legyen, és ez után sok ösztöndíjat kapjak :)

a cél szentesíti az eszközt! Te is válassz magadnak hosszú távú életcélt, amit megvalósíthatsz!

Egyszerűen nem vagy hajlandó túllépni a múlton. Sajnáltatod magad, azt reméled, hogy valaki majd megért, és elfogadja, hogy te magad nem vagy felelős a saját problémáidért.

Az, hogy hogyan gondolkodsz a világról, csak rajtad áll, nem azon, hogy óvodás korodban csúfoltak. Hidd el, mindenkit csúfoltak valamiért, mindenkinek van valami lelki sérülése az oviból. Ha viszont felnőtt emberként még mindig azt szuggerálod magadba, hogy "A Pistike csúfolt az oviban, ezért én soha nem lehetek már egészséges önbizalommal teli ember..." - akkor a vége tényleg az lesz, hogy egy nagy rakás szerencsétlenségnek fogod magad érezni.

Annak idején én sem tudtam elkapni a labdád, egyszerűen féltem tőle, miután egyszer úgy orrba vágtak labdával, hogy eltört az orrom. Egészen mulatságos volt a többiek számára, hogy mit bénázok, tesiórán labdalátékoknál mindig engem választottak utoljára, mert "félős" és "béna" voltam. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem lesz belőlem válogatott kosárlabdázó. És akkor mi van? Attól még a választott szakmámban sikeres vagyok, a labdázást meg nem erőltetm, ennyi. Nem lehet mindig mindenki mindenben fenomén, még az a Pistike sem, aki csúfolt téged.

Ezt kellene tudatosítani, nem keseregni megértést keresve.