Hogy lehet feldolgozni, ha valaki nem kap szülői segítséget a saját lakásba?

Három felnőtt gyerekünk van. (a kicsi még egyetemista)

A nagy beköltözhetett (a diplomájával) a dédiék régi lakásába. Minden rozoga benne, a tesóival szabadidejében újítgatja.

A középső hazaköltözött. Nem kis kompromisszum 26 évesen 2 diplomával, távkapcsolattal otthon gyűjtögetni, de megteszi. Egy használt kocsit kapott tőlünk, ami létszükséglet a munkájához.

A kicsi is szépen tanul. Felerészt eltartja magát. Mi is kezdünk most már tartalékolni, mióta csak "egykénk van", de lakóparkos lakása neki se lesz a diplomaosztóra.

Mint ahogy a nagy többségnek sem.

Nem szégyenkezem emiatt. Szeretetben élünk, nem dőzsölünk, de jut arra, ami fontos. A gyerekeink örömmel jönnek haza, és még mindig tudunk közös programokat csinálni. Besegíteni valamennyit tudunk majd a lakásukba, de hármat is venni nem tudunk. Sőt ha gazdagabb lennék se vennék egy-egy kis garzonnál többet. Elvileg ellenzem a semmiért a készet hozzáállást.

Hát, nem tudom, őszinte leszek, nekem is fáj, ez az igazság. Meg lehet kövezni érte, meg le lehet pontozni, de esetemben pl. arról van szó, hogy nekem nincs testvérem, anyám-apám dolgozik, mindkettejük kapott tehermentes ingatlant, apám autót is.

Gyerekkoromban nem éltünk nagylábon, de mindenünk megvolt azért. Szüleim nem rendelkeznek szinte semmilyen pénzügyi kultúrával. Annak ellenére, hogy egész jól kerestek, sosem takarékoskodtak még maguknak sem. Anyám halomra vásárolja magának a mai napig a cuccokat, kabátokat, cipőket, már a 100. párt és nem túlzok, sőt lehet, keveset is mondtam. Mindketten dohányoznak, minden évben új szőnyeg, új bútor stb. pedig a korábbiaknak sem volt semmi baja.

Én azt a "luxust" sem engedhettem meg magamnak ennek ellenére, hogy ne kelljen egyetem mellett végig güriznem két munkahelyen meg dolgozni az összes karácsonyon, összes szombaton, mert hát ugye "nincs pénz". Fogalmam sincs, hogy nem voltak képesek legalább egy magánnyugdíj pénztárat nyitni maguknak.

Nem túlzok, ha azt mondom, ha legalább egy csekély összeget eltettek volna kiskoromtól kezdve, most akkora előnyöm lenne, amit alig bírok behozni. Hiába van jó munkám, olyan ingatlanárak vannak, mellette meg olyan albérletárak, hogy tudom, ha egyszer össze is jön az önerő, legalább 20 évre eladósítom magam.

Nekem azért elég sok ismerősöm kapott kezdőt, valaki kész lakást is. Nekem a jogsimat sem fizették, a koleszomat sem. Pedig lett volna rá nekik. Oké, tudom, nem kötelességük, mert a lényeg, hogy felneveltek és nem haltam éhen, meg nem fagytam meg, de szerintem a gyerekvállalás ennél azért kicsit többről kéne, hogy szóljon. És nem arról beszélek, amikor a szülő is küzd, meg megéljen és felneveljen, hanem pl. a saját esetemről, amikor volt és van is pénz, de elszórják felesleges sz.rokra, én meg alig jutok egyről a kettőre, hiába minden igyekezet.

De hát ezt dobta a gép, szóval én is igyekszem minél többet spórolni, meg külföldre költözni, mert unom már ezt az örökös albéret témét, meg a másoknak való kiszolgáltatottságot.

Kérdező az a baj, hogy ha a másik vagyonával foglalkozol, nagyon nagyon boldogtalan ember vagy, és leszel is. Azoknak, akiknek anyuci-apuci a feneke alá tolja a kéglit, nem tudják mi az, hogy ő maguk újítják, saját kezükkel szépítik. Most bocsásd meg, hogy tulajdonosként írom, de amikor a férjemmel összespóroltuk a házikónkat, eleinte romhalmaz volt, és most, hogy ránézek a falakra, a csempére, vagy az udvarra, belegondolok, micsoda ganyé volt, és eszembe jut, mennyit bohóckodtunk felújítás közben, milyen jó volt este úgy lefeküdni, hogy ez is meglett végre!

Hidd el, majd ha lesz saját házad, amit te lapátolsz össze, sokkal de sokkal jobb érzés lesz benne lakni, mint a ficsúrnak, aki egy szalmaszálat se tett keresztbe, fel se fogja, mije van. Szerencsés vagy. Komolyan mondom!