Közeli hozzátartozó halálakor kinek mi segített, hogy könnyebben viselje a gyászt?

Nyolc hónapos volt a kisfiam mikor anya meghalt. A párom dolgozott. Nem vonulhattam el, nem merülhettem bele az érzéseimbe, és talán így volt jó.

És igen, az idő. Másfél éve történt. Minden nap gondolok rá.

"Beszélek" hozzá. Emlékezem.

Részvétem mindkettőtöknek (a kérdezőnek és a #13-as válaszolónak is).

Nekem több dolog segített egyszerre, együtt.

Egyrészt nem engedhettem meg magamnak, hogy "elhagyjam magam", vigyáznom kellett anyámra és a húgomra, akik lelkileg teljesen összetörtek. Apu halálakor én maradtam az egyedüli férfi a családban (23 évesen), vigyáznom kellett a lányokra. Nem zuhanhattam össze. Erőt kellett vennem magamon, hogy támogatni tudjam a "gyengébbeket".

Másrészt nekem nagyon sok erőt adott az, hogy "pozitívan" álltam a dologhoz. Szándékosan nem arra koncentráltam, hogy mit vesztettünk a halálával, hanem arra összpontosítottam, hogy milyen jó ember volt és mennyi mindent kaptunk tőle (lelki értelemben) és hogy nagyon sokaknak nincs ilyen szerető családja és édesapja, mint amilyen nekünk megadatott. Tehát nem a veszteségekre koncentráltam, hanem arra, hogy mennyi szépet és jót kaptunk tőle az életben.

Harmadrészt én naponta kimentem hozzá a temetőbe "beszélgetni". Sok olyan dolog volt bennem (főként érzések és gondolatok), amit nem mondtam el neki, amíg élt. Egyszerűen azért, mert nem számítottunk a korai halálára. A sírjánál állva elmondtam neki a gondolataimat, ami sokszor nagyon megnyugtató volt. Jó volt kibeszélni magamból a dolgokat.

Negyedrészt arra gondoltam, hogy egészen biztosan csak jó helyre kerülhetett, mert nagyon jó ember volt, mindenki szerette. Ha jó helyre került, akkor ott már nincsenek problémái, nehézségei, fájdalmai stb. Ez is megnyugtatott.

És végül, ahogy sokan írják: az idő enyhíti a fájdalmat. Nagyon, nagyon lassan. De tényleg begyógyítja a sebeket.

Részvétem még egyszer.