Miért kell mindig a kisebb gyereket jobban szeretni?

Anyám ugyanezt csinálta. Undorító dolog, megkeserítette vele az egész gyerekkorom. Onnantól, hogy hugi megszületett egy pokol volt minden.

Soha nem bocsátottam meg, és nem is fogom. Az unokákat is el lehet felejteni. Nem vagyok hajlandó megkockáztatni, hogy velük is kivételezzen.

Magának köszönheti az egészet.

Ja és a hugommal soha nem lett normális a kapcsolatunk.

Szóval lehet ösztönökre hivatkozni, de szerintem olvasson egy kis pszichológiát, aki ezt a nyulas példát hozta. Az ember szülői ösztönei nem ezt diktálják. Az ember családban él, a nyúl nem.

23-as, sajnálom, én anyám is dettó ilyen volt. Köztünk a hugommal 6 év van. Pocsék testvérek lettünk emiatt.

(Igaz, felnőttként beszéltünk egyszer a hugommal erről, és kicsit javult a kapcsolatunk, de ettől még a tüske bennünk maradt, valamint ettől még az egész gyerekkorunk el lett b...szva.)

Unokákról annyit, hogy hugom és én 5 év korkülönbséggel szültünk. És láss csodát, anyám UGYANÚGY kezdte kezelni a dolgot. Az én kislányom volt az istenkirálynő 5 évig a szemében, aztán jött a hugom fia, és a lányom le volt szarva. Na, akkor mondtam azt, hogy ez egyszer volt, még egy ilyen nem lesz. Elkezdtem tudatosan ritkítani a találkozásokat, sokkal ritkábban jártunk anyámhoz (nem volt nehéz, 100 km-re lakik). Aztán annak rendje szerint el is távolodtak egymástól a lányommal (de így legalább a lányomnak nem fájt, hogy ő le van szarva az unokatesó miatt). Aztán mit az az ég, tesómék elköltöztek 2000 km-re, úgyhogy a kedvenc kisebb unoka kb két évben egyszer jön az anyámhoz. Lányommal pedig ellaposodott a kapcsolat, hát így járt az anyám. (Nálam egyből bekapcsolt a vészcsengő, hogy ilyen még egyszer nem lesz, amit velem és a hugommal leművelt, illetve hát velem, mert én vagyok a "nagyobb".)

Amúgy nálunk is mindig öcsém volt a kedvenc, én meg valamiért a fekete bárány.

Alapból ő sokkal nyitottabb, kedvesebb, barátkozóbb volt. Mellette jobban dicsérték is, szerették. Apám, nagyszüleim. Én visszahúzódó gyerek voltam, akivel ráadásul éreztették, hogy "elég lesz már belőled".

Kisgyerekként is mindig öcsém volt a példa, hogy ő mennyit segít, mennyivel jobban tanul, bezzeg én megkaptam, hogy soha nem viszem semmire.

Az igazán nagy eltávolodás akkor volt, mikor egyetemre kerültem, rosszul is ment, cserébe még belém is rúgtak ahol lehetett. Mert öcsém volt akkor is a jó tanuló, benne látták a jövőt, nálam meg az volt, hogy takarodjak már el a házból minél hamarabb.

Az se segített, hogy egyetemistaként azért más ritmust él az ember, ha 10 után fent voltam, már jött a balhézás, ha sokáig aludtam szintén. Öcsém is osztotta az észt.

Akkor vette vissza, mikor öcsém egyetemre került és első év után kibukott. Ez sokat javított a kapcsolatunkon, mert rájött ő is, hogy tényleg nem egyszerű az egész. De igazán közel nem érzem, hogy kerültünk volna, apám azóta meghalt, nem is bánom. Anyám meg öcsém közel állnak-álltak egymáshoz, én meg eltávolodtam teljesen.

Előző évemben már a születésnapomat is konkrétan elfelejtették.

Mások szeretik a családjukat, én meg úgy érzem, hogy csak úgy vannak, mint kötelező dolog az életben.

Ez fura, nálunk mivel én vagyok az utolsó gyerek, a legkisebb, velem foglalkoztak mindig legkevesebbet. A nővéreim mindig több figyelmet kaptak. És egyáltalán nem szidták le őket soha az én hibám miatt, és nem engedtek meg nekem többet, mint nekik, sőt fordítva.

Szerintem nem általános szabály, amit mondasz. Inkább a nagyobb testvérnek van több dolog megengedve, a kisebb meg maradjon csendben.