Miért kell mindig a kisebb gyereket jobban szeretni?

Röviden: a hülyeség miatt.

Hosszabban:

1. Az emberekben többnyire ösztönösen benne van a kölykök védelme, minél kisebb a gyerek, annál erősebb ez a dolog

2. Egy kisebb gyerek általában rosszabbul tudja kompenzálni, ha nem kap egyértelműen kimutatott szeretetet, és jobban sérül, mint egy nagyobb.

Ettől függetlenül:

- Minden embernek szüksége van szeretetre, elfogadásra, teljesen mindegy, hány éves

- Az életkor nem érdem, hanem állapot. Egy csecsemő (vagy éppen egy öreg) semmivel sem érdemeli meg jobban a szeretetet, mint egy nagyobb gyerek, vagy egy ereje teljében lévő felnőtt. Maximum a kiszolgáltatott helyzete miatt nehezebben kompenzálja, ha nem kapja meg.

Gondolom, itt te vagy a Nagy.

Az kimaradt a történetből, hogy a nagy mennyit szemétkedik a kicsivel, hányszor befenyíti, mert ő a nagyobb. Ha egyneműek, a kicsi mindig megörökli a nagy ruháit, cipőit, játékait. A nagynak több mindent lehet, több helyre mehet, sőt, sok nagyi az elsőszülöttet jobban is szereti. A nagyra még jutott elég idő foglalkozni, a kisebbre már nem. Az éremnek mindig két oldala van.

Egyáltalán nem kell jobban szeretni. Egyformán kell szeretni mind a két gyereket, azonban egy kisebb gyerek sokkal több figyelmet, törődést igényel, amíg nem ér el arra a szintre korban és agyban, szellemileg, mint a nagyobb.

Néha csak a nagyobb testvér érzi úgy, hogy őt kevésbé szeretik.

Értelmes szülők esetén ez nem merül fel.

Nekem is 4 év különbséggel született a húgom, nem szerette anyukám vagy a nagyszüleim semmivel sem jobban, mint engem, nem kivételeztek irányába, mindenből egyformán kaptunk.

Ha tönkretette a játékaimat, anyu ugyanúgy megszidta, mint engem, ha én csináltam ugyanezt az ő babáival.

Apukám viszont tipikus példája annak, amit fent leírsz.

Nagyon apás voltam gyerekként, és hatalmas törést okozott bennem, hogy miután megszületett a húgom, apu nemhogy nem törődött velem, de szabályosan bántalmazni kezdett.

Előtte míg egyke voltam, rengetegszer olvasott mesét, mellettem volt, ha beteg voltam, játszottunk együtt.

Megszületett a húgom, mindenért kaptam a pofonokat, és már gyerekként hallgattam, hogy bár megdögölnék.

Akkor romlott el minden végleg, amikor anyu el akart válni, és mondta, viszi a gyerekeket is.

Apu erre azt mondta, hogy "a nagyot viheted, az nekem se kell, de a kicsi marad".

Mindketten lányok vagyunk, és külsőleg én hasonlítok jobban apura, a húgom anyura. Tehát ez se lehet ok.

Azóta se normalizálódott a viszonyunk, csak anyuval vagyok jóban.

Aha, csak kérdező azt nem látod, hogy amíg nem volt kisebb testvér, akkor abban a korban a nagyobbal is ugyanannyit foglalkoztak a szülők, mint most a kisebbel, csak ezt nyilván sem te, sem a nagyobb gyerek nem tudja, mert te nem láttad, a nagyobb meg nem emlékszik rá.

Nekem van gyerekem, bár egy, viszont én magam tudom azt, hogy minél inkább nagyobb a kisfiam, annál kevésbé igényel ő maga dolgokat, illetve annál önállóbb az élet más területein. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, nem szeretgetjük egymást, de már más, mint amikor picike volt. Neki is mások az igényei, jobban lefoglalja magát, többet van a pajtásokkal, mint másfél évesen, mint amikor egész nap a "szoknyámon ült".:)