Szerintetek felnőttkori életetekre kihatással van édesanyátokhoz fűződő viszonyotok?

Mi is pont emiatt szakitottuk meg a kapcsolatot anyósomékkal. Ő az a fajta nő volt aki azért szült gyereket hogy majd lesz valami aki érte rajong, aki őt szereti (persze egyoldalúan, ő csak saját magát szerette mindig is senki mást), aki mindent megtesz érte, akit élete végéig irányíthat. Férjemnek 20on évesen is kikeszitette mit vegyen fel aznap, az ételt elé rakták, és nem azért mert fejrme így akarta, ő szeretett volna magának csinálni mondjuk reggelit vacsorat, de nem engedték oda a konyhába. Ha ruhát magának mert választani, ki tört a balhé! Menekült onnan ahogy tudott, és sajnos ez az irányítás mániás viselkedés, hogy nem tanították meg, és nem hagyták önállóan gondolkodni, tevékenykedni, önállóan döntést hozni, ez kihatott sok mindenre a mai napig. És bizony egy rossz anyós a házasságot is meg tudja mérgezi. Kivéve ha időben léptek. Mi léptünk, kizartuk őket az életünkből, és azóta minden sokkal jobb. Férjem sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb, nincs rajta annyi nyomás, nincs benne a szüleinek való megfelelési kényszer. És üzenném annak aki azt mondta hogy idejébe ki kellett volna fakadnia: férjem megtette. Már házasok voltunk, és gyerek is volt. És elmondott mindent őszintén a szüleinek, hogy elcsesztek az egész gyermekkorát, hogy nem tanították neki semmit, nem készítettek fel a kinti életre, kb csak életben tartották és ennyi. Tudod mi lett a vége? Meg a szülei voltak felhaborodva, hogy mit képzel magáról hogy kritizálni meri őket, ő csak egy taknyos gyerek(27 éves felnőtt dolgozó ember, felesége van és gyereke, nem a szüleivel él, nem függ tőlük). Na azóta nem nézünk feléjük se. Telefonszámot lecsereltuk. Elkoltozunk, új címet nem tudják. Vissza se nézünk azóta. Es sokkal boldogabb az életünk.

Én csak azt nem értem, ki pontozta le a válaszainkat? Pedig senki nem írt semmi rosszat...

Valamilyen szinten normális, hiszen sok családban az anya az elsődleges gondozó és vele van a legtöbbet a gyerek. Persze hogy később is kihat ránk a viselkedése. Én pl. mindig azt láttam tőle hogy a látszat a minden, hazudozott, folyton ordibált, vert is. Közben elvárta hogy mindenben tökéletes legyek, hogy egy trófea legyek az ő elbaxott életének az oltárán, amiről mondhatja: ez az enyém, ezt én csináltam. Felnőttként is bizalmatlan vagyok és nehezen barátkozom, lehet hogy azért mert soha nem engedte hogy barátaim legyenek és emiatt nem tudom, hogy kell a barátságot "csinálni" (kezdeményezni, fenntartani). Vagy a bizalmatlanságom alapja is lehet az, hogy gyerekkoromban sohasem tudtam, hogy épp lesz-e verés ha hazajön vagy nem. Folyamatos félelemben, bizonytalanságban éltem, ha megláttam hogy bekanyarodik az út szélén munkából jövet, elbújtam mert ha épp rossz kedve volt akkor ordibált velem és ütött. Nekem ha azt mondta valaki: mindjárt jön anyád, nem örültem, hanem ijedten néztem körbe hogy hova bújhatnék ha épp verős hangulata van. Sokáig magamat éreztem rossznak, amiért nem tudok kötődni hozzá és nem tudom úgy szeretni ahogy egy anyát kell de később rájöttem hogy ennek nem csak én vagyok az oka.