Mikor mondtátok utoljára a szüleiteknek, hogy szeretlek?

Ovis koromig rendszeresen (minden este át kellett menni, megköszönni nekik, hogy ilyen jó szülők, megpuszilni őket és azt mondani, hogy "szeretlek titeket". Szokás volt, mögöttes tartalom nélkül, érzelmek nélkül), de lehet még általános iskola alsó osztályában is előfordult pl anyáknapi műsorban.

Nem mindenki jó szülő... Én már ovisként is megkaptam, hogy tönkretettem a tesómmal együtt az életüket, gyűlölnek, dögölnénk meg (6 évesen összecuccoltam és eltűntem 1 napra, utána megtaláltak). Késsel a kezemben gondolkodtam az öngyilkosságon, felmásztam a tetőre és azon gondolkodtam, hogyha fejest ugrom, akkor tuti meghalok? Vagy "csak" lebénulok és életem végéig velük kell maradnom? Mindezt 10 éves korom előtt. Ó, aztán jött a nevelőapám, akinek pedofil hajlamai vannak, anyám meg közönyösen asszisztált hozzá.

Féltünk tőlük, na. Most miért hazudnék ekkorát? Utálom.

Egy nappal azelőtt, hogy meghalt.

Amúgy nehezen fejezte ki az érzelmeit, de én mindig ilyen "nyálas" gyerek voltam, úgyhogy anyum is megnyílt idővel. :)

Szerintem még soha nem mondtam, én még ha párom van, akkor is furcsának tartom "mondogatni".

Én úgy gondolom, nem üres szavakkal, hanem tettekkel kell a szeretetet bizonyítani. Sőt, pontosítok, a szeretetet bizonyítani, bizonygatni sem kell, hanem alapvetően annak megfelelően élni.

Én amúgy sem szeretem a nyáladzást, de időnként alkalmazom, mert az embereknek jól esik. Például utálok puszilkodni, ha egy 10/10 csaj nyalna-falna azt is kellemetlen élményként élném meg. De anyámnak, nagymamámnak megengedem, mert tudom hogy nekik ez valamiért fontos ha elbúcsúzunk és hetekig, hónapokig nem látjuk megint egymást.

De például van kollégám, aki igazi szarkavaró kis görény, szavakkal nehéz leírni mennyire kétszínű farok. Na nála eléggé undorítóan hangzik, mikor munkanap végén elköszön mindenkitől, hogy "Legyen szép estétek". Egyszerűen azért gáz, mert egész nap azon van, hogy elrontsa mások hangulatát, hát dugja fel magának a szép estéjét.

Ráadásul alkoholista apa mellett nőttem fel, szóval a szeretet számomra alapból egy kezelhetetlen valami lett.

Viszont kollégiumban volt egy srác, teljesen ellenkezően élte meg ezeket a dolgokat.

Nálunk egy telefonálás végén ennyi volt: "Na megyek, dolgom van, fáradt vagyok, akármi, cső/csá". Semmi lekezelés, semmi rosszindulat nem volt benne, egyszerűen így köszönünk el a családban, csá, helló.

Szobatársamnál pedig: Rendben, szia, szia, szia, apunak is szia, jajj a nagyinak is, üdvözlöm a papát, szia, puszi, puszi, szia puszi, szia, én is titeket is, jajj én is nagyon nagyon nagyon, puszi szia szia szia. Mindez vagy 10 percen át, egy sima napi beszélgetés végén. Mintha nem egy kollégiumban, hanem háborús zónában lennének ahol kitudja megérjük-e a holnapot.