Miből tudtátok, hogy a párotok az igazi számotokra? Mi volt az első pillanat, mikor rádöbbentetek, hogy vele fogjátok leélni az életeteket?

Több apró jel mutatta az első napokban. Hülyén hangozhat, de leírom röviden:

Kicsit illuminált állapotban voltunk, amikor összejöttünk, egy barátom barátja egyébként. Fordult már elő ilyen velem, és sajnos másnap napfényben, józanul már piszkosul megbántam az egészet, tök ciki volt. Szóval másnapra randit beszéltünk meg, nekem meg szó szerint hányingerem volt a félelemtől, h megint az lesz, mint eddig. És ez most tényleg nagyon ciki lett volna, mert nagyon jó barátom barátja volt/van. De ta-ta-ta-tam: megláttam, jól lettem, jó volt hozzábújni, nézni őt, együtt lenni. Első félsz kipipálva.

Másik bogaram, h nagyon utáltam a nyálas sms-eket, amiben ömlengenek , h mennyire hiányzom stb. öt perc után. Szeretem a kezdeti visszafogottságot, szeretem, ha én hódíthatok. Bár lehet, h ez is inkább kifogáshalmaz, h a nekem nem tetszőket lepattintsam...

Szóval: a fenti randi után hazamentem, kb 3 óra múlva jött egy sms, hogy milyen jó volt stb, pont amit annyira nem bírok. Pavlovi reflexként indult is volna az utálkozás (jaj, ez sem jött össze, nem igaz...), de kijönni már nem tudott, mert azt gondoltam ÉN, hogy ez milyen aranyos és szép és ő milyen kedves bla-bla. Na, először itt kezdtem el gondolkozni, hogy valami most nem olyan, mint eddig. Nem tudom jobban elmagyarázni sajnos ezt az érzést.

A következő pedig az első hét után volt: feküdtünk egymás mellett, beszélgettünk, és egyszerre elborított vmi érzés, hogy ő lesz a férjem. Így is lett :) 6 éve vagyunk együtt, 3 éve házasok, van egy gyönyörű lányunk. És egyre jobban szeretjük egymást. Nem tudok létezni nélküle...

Miből tudtam, hogy a párom az igazi?

Az együtt eltöltött negyvenhat évből.

Mi egyáltalán nem ismertük egymást,még látásból se,pedig 1 kisvárosban lakunk... 6évet járt a mi sulinkba,úgyhogy csak a tesóm emlékezett rá... De se kávézóban,piacon,soha nem láttam... Pedig a fizikatanárom keresztfia... No,a lényeg,h együtt mentünk a tengerre... Mert ugye anyukám kolléganője a keresztanyja,és beszerveződtek ők is az utazásba... Szinte véletlen,mert utolsó pillanatig se volt biztos,h jönnek... De végül is sikerült,és így... Hajnalban indultunk. Én elől ültem,és amikor megálltunk felvenni őket,vmiért előre pakolta be a táskáját... Az az első pillantás...... Az olyan... Ahogy visszagondolok... :) A nővérem máris odasúgta,h "tuti össze jösztök"... :) Én meg "á,dehogy,mondtam,h nem akarok egy jó ideig pasit"... De ahogy elkezdtük megismerni egymást... Ő olyan különleges... Valami máris megfogott benne... 3hétig voltunk együtt 1000km-re az otthontól,de ott még semmi nem történt.... Leszámítva,h egy este majdnem hajnalig beszélgettünk kint a tengerparton... Csak ketten...

Akkor értettem meg,h ő az életem szerelme.... És amikor hazajöttünk,reggel kaptam tőle egy édes sms-t...

Aztán kihívott sétálni,asszem 2-3x csak barátként...

Hiába mind a ketten tudtuk,éreztük,h ez nem csak barátság,de nem akartuk elhamarkodni,vagy elrontani valamit... Aztán megvolt a kellő bátorság is az első "szeretlek-hez"... Azóta pedig elválaszthatatlanok vagyunk... Még mindig percekig tudom őt nézni,csendben,némán... Elgondolkodva,h mennyire szerencsés vagyok...... Megtaláltam!!! Igen,Ő az!!! <3

Az utolsó vagyok.

Még annyi,h egyszer,a tenger és az első "szeretlek" között,magam sem tudom miért,de spontán megkérdeztem tőle,sírna-e ha meghalnék... Ő pedig mélységesen a szemembe nézett és azt mondta:elmenne Irakba szolgálni,h minél hamarabb viszontlásson engem..... Még most is könnyek gyűlnek a szemembe,ahogy visszagondolok....