Ti mit gondoltok erre a helyzetről? Kutyát még a saját fiuknál is jobban szeretik?

Nos, az alapsztori az, hogy 5 éve vagyunk együtt a férjemmel. Párom szülei kb másfél évvel ezelőtt elhatározták, hogy az akkori házuktól két utcával arrébb lévő kertes, egyszintes családi házukba átköltöznek (párom édesapjának az édesanyja lakott benne, míg meg nem halt, ezután tervezték hogy ők át fognak költözni oda, mert nem bírja párom édesanyja a lépcsőzést már úgy, és sokkal kényelmesebb lenne abban az egyszintes házban élni tovább.), a jelenlegi házukat pedig, ami egy ikerház, (egyik részben laktak ők, másikban apósom testvére egymagában) pedig páromnak adják. Ezt kb világéletükben így tervezték hogy ezt a házat párom fogja örökölni majd, semmi kérés, unszolás, kierőszakolás nem volt ebben. Nagyon örültünk is a lehetőségnek. De előtte a másik egyszintes házat kb teljesen fel kellett kívül belül újítani, amit párom és apósom csinált meg, mivel apósom nem akart munkásokat, szakembereket hívni, hanem mindent saját kezűleg akart megcsinálni a házban, amiben párom természetesen segített neki. Heti 40 óra meló után majdnem minden hétvégén majdnem egy éven keresztül párom ott volt és segített mindenben, falakat vert le stb. Egy év után átköltöztek, mi pedig a régi családi házba költöztünk. Egy probléma volt csak: a kutyájuk. Egy közép ázsiai juhászkutya (ha jól tudom), aki már több mint 10 éves, őt nem vitték át magukkal, igazából meg sem volt kérdezve tőlünk, hanem kijelentették, hogy a kutya marad régi házban velünk, és bírjuk ki még addig míg el nem pusztul. Kicsit ódzkodtam ettől az egésztől, hiszen engem a kutya nem nagyon ismert, csak annyit amennyiszer vendégségben voltam ott azelőtt. És akkor most nap mint nap kerülgethettem őt. A félelmem be is igazolódott, a kutyánál nekem szavam nem volt, ha ugatott én rászólni nem tudtam mert telibesz*rt engem, ha bevásárlásról jöttünk, és két kezem tele volt szatyorral, akkor a nyálas pofáját dugdosta belefele, amitől engem pl kiráz a hideg, és nem tudtam rászólni hogy menjen arrébb mert nem hallgatott rám.

Aztán jött egy olyan lehetőségünk, hogy kocsit tudtunk venni. Pároméknak soha nem volt kocsijuk, tehát a kutya nem találkozott még ilyennel, hogy az udvaron áll egy kocsi, vagy hogy a kocsival a kapun ki-be járkálunk. Itt is amitől még a kocsivásárlás előtt féltem, teljes mértékben bejött: a kutyától nem tudtam se kiállni egyedül az udvarról, se beállni, mert amint a kaput kinyitottam már szökött volna kifele. Párom is csak úgy tudott kiállni tőle hogy vagy 20-szor rá kellett szólni, és "gyorsnak" kellett lenni a kiállássál, mielőtt kiszökött volna. Ezután már egyre jobban felhívtuk apósék figyelmét arra, hogy nekünk a kutya most már teher, és jó lenne valamit kezdeni vele, mert minket akadályoz. Hát az hogy átviszik magukhoz szóba sem jöhetett (mai napig nem tudjuk miért...), hanem az első csodás ötlet az volt hogy ami kis udvarunkat, ami ilyen L alakú, azt szépen ketté osztjuk, hátul lesz a kutya, elől meg mi a kocsival úgy közlekedünk ahogy akarunk.. (nekik meg ott a másik háznál a nagy udvar, ami még a kutyának is jobb lenne, de nem, mi a kicsi udvarunkból csináljunk mégkisebbet) Plusz a hátsó részre is szükségünk lett volna, ott van egy kisebb terasz kert stb, bármilyen kerti programot csak ott lehetett volna csinálnunk, mert az első rész az inkább ilyen kifútó rész, és elfoglalja az egészet a kocsi ha be vagyunk vele állva az udvarra.

Jó, jött a még jobb megoldás (ezt is nekem kellett megkérdeznem hogy nem lehetne-e, mert amúgy csak a mi udvarunkban voltak hajlandóak gondolkozni, hogy ott hogyan maradhatna a kutya): Az ikerház másik részében lakik ugye mint említettem apósom nővére, megkérik őt, át lehetne-e vinni oda a kutyát hozzá, és akkor ott tengetné utolsó napjait (éveit...).

alapvetően nem értem, hogyha valaki vesz x évvel ezelőtt egy kutyát, mit nem bír felfogni azon, hogy azért az állatért felelősséget vállalt. Attól mert elköltöztek, az még az ő felelősségük. Nem kell másra tukmálni, pláne ha a másiknak teher.

Azóta a kutya itt van a szomszédban, és valóban nem akadályoz minket már a kocsival való közlekedésben, de pokolivá teszi az életünket még így is. Eszméletlen hangos és neveletlen kutya, és így, hogy a gazdája több utcára van innen, ahogy a mondás is szól: nincs itthon a macska, cincognak az egerek. Hát a kutya párom állítása szerinte soha nem volt még ilyen rossz mint utóbbi időben, légy elfingja magát már ugat, egész utcában minden más kutya kussol, csak az ő szájától zeng az utca, a környéken ő az egyetlen kutya aki a vihartól meg van teljesen veszve, és ugye nagy termetű kutyáról van szó, tehát olyan a hangja hogy a sírból felkelt, pláne hogy nálunk nagyon vékonyak a falak. Aludni se én, se párom nem tudunk normálisan tőle, de másnap ugyanúgy fel kell kelni és munkába menni. Próbáltuk azt, hogy párom rászól a kutyára ablakon keresztül, nem használ. Próbáltuk azt hogy átment és úgy szólt rá, akkor meg másnap apósom hívta fel és cseszte le páromat hogy mit képzel hogy a kutyára rászól. Ők ott vannak több utcával arrébb, élvezik a csendes nyugalmat, mi meg itt lettünk hagyva ezzel a kutyával, ami megkeseríti az életünket. És bárhogy kérleltük már őket, egyszerűen hallani sem akarnak arról hogy a kutyát átvinni hozzájuk, állandóan csak azt hajtogatják hogy mit akarunk, hogy elaltassák? Nem, könyörgöm, de ha valaki költözik vigye magával a háziállatát is. Vagy ha itthagyja, akkor hagyja azt is hogy mi rászóljunk, ha már minket zavar és nem őket két utcával arrébb. Alapból ez is csak bennük merül fel ,hogy a kutya vagy itt marad vagy elaltatják (?), pedig elvileg annyira szeretik, állandóan ez van hajtogatva, hogy szegény kutya így szegény kutya úgy, hát már öreg kutya szegény. Mi persze nem vagyunk szegények, mikor úgy megyünk munkába mint a mosott szar egy-egy viharos éjszaka után. Nem tudom felfogni milyen szeretet ez, ha nálunk jobban szeretik a kutyát, mert ez egyértelműen látszik, de annyira nem szeretik hogy átvigyék magukhoz...Se én se párom nem tudunk már mit kezdeni ezzel a helyzettel, és páromat sajnálom a legjobban, mert egyre jobban azt érzi hogy a szülei tényleg jobban szeretik ezt a dögöt nála. NÁLA, aki egy éven keresztül kétkezével segített édesapjának a házfelújításban, és azóta is bármi van csak egy szavukba kerül és ő megy segíteni. Volt amikor a házfelújításból maradt sitt-et ment munka után három órán keresztül segíteni pakolni az apjának (ami azért úgy nézett ki hogy ő pakolta az apja nézett, mert nehogy már az idős apja pakolja a nehéz cuccokat), másnap meg megint munka, és ezekután még mindig a kutya van nézve, aki semmit nem tett értük, és a fiuk kérése szarba van véve, meg édesanyjától is volt olyan kijelentés téve, amikor megint kérte párom hogy valamit csináljanak már vele, hogy szinte sírva mondta a telefonba neki, hogy "de hát mit akarsz? altassuk el? altassuk el azt az állatot, aki szeret minket, ti meg csak eltaszítotok?" Én csak néztem nagyokat, mikor ezt mondta, 1. senki nem mondta hogy altassák el, ezt alapvetően ők találták ki, mi csak annyit szeretnénk hogy ÁTVIGYÉK magukhoz, 2. egyáltalán nincsenek eltaszítva, minden héten ha nem minden hétvégén, akkor hétköznap valamilyen napon megyünk át hozzájuk látogatóba, párom majdnem minden beszél édesanyjával telefonon stb. De mi taszítjuk el őket. És jó hogy nem már azt mondta ki hogy a kutya jobban szereti őket nálunk...

És egy-két kiegészítő info: párom apja nyugdíjas rendőr, tehát jó erőben lévő emberről beszélünk, 40-en pár éves, egész nap otthon van kertészkedik stb, tehát pl a sitt-pakolást sem muszájból kellett páromnak csinálnia, hanem megtudta hogy az apja akkor aznap akarja csinálni, és szó nélkül ment segíteni neki.