Még hogy nem számít, ki hova született!?

Soha nem panaszkodtam még "emiatt". Úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem.

Mai harmincas fejjel már másként látom, és egész máshogy csinálnám az életem. Félig-meddig sikerült kitörnöm, de mióta gyerekem van, azon agyalok, hogyan tudnám neki legalább az alap tulajdonságokat megadni, mert anyagiakat egyelőre úgy tűnik, hogy nem fog sikerülni. Még most 6 éves, ami kell, megvan neki, de ha már sokkal többe fog kerülni, arról még gőzöm sincs, hogyan oldjuk meg. Mert így iskola előtt látom, hogy mennyire nem lesz egyszerű, és minden a pénzről szól!

18 évesen elköltöztem otthonról, gyárban dolgoztam egy évet, hogy elmehessek főiskolára, nappalin végeztem, két évig kellett a diákhitel, aztán már az erős ösztöndíj elég volt. Az utolsó évet már úgy végeztem el, hogy főállásban dolgoztam. A páromhoz költöztem különben. Azóta megházasodtunk, van egy gyerek. Csak lett egy kis megrekedés. És érzem, hogy hiányzik belőlem a bátorság, a nagyravágyás, elő-előtör bennem a kishitűség, amit talán a szülői minta okoz. És ezt nem szeretném, és valójában ez a nagy kérdés, hogyan mutassak jó példát a gyermekemnek, ha én sem láttam?!?

Van bennem hiányérzet is, mert valójában egész más akartam lenni, amihez kiváló tehetségem is van, jelentkeztem is anno ilyen középiskolába, de drága lett volna, és abszolút nem engedhettük meg magunknak. (Ráadásul akkoriban nem is volt kivel megbeszélnem ezt, mert alkoholisták voltak a szüleim.)

És egyre erősebb az érzés, hogy ha nem is pont azt a szakmát, de egészen hasonlót tanulnék. De hogyan kezdjek bele? Ha én nem tudom, hogyan tanítsam ezt az "akarást" a gyerekemnek?