Milyen gyakori a molesztálás a családokban? Kb. minden hanyadik gyereket érint?

"A bejelentett valószínűleg (mint írták már előbbi hozzászólók) csak törtrésze a megtörtént eseteknek.

Persze az eseteknek (akár pontos az a lányok 20, fiúk 5 % adat, akár nem) "csak" egy része történik családon belül.

Ugyanakkor meg kell jegyezni a "bejelentett esetek" egy része valótlan. (Például válófélben levő szülők egymás közti mocskolódása.)"

A statisztika valóban nem menti meg az áldozatot, de attól még foglalkoztathatja, mennyi sors társa van - lásd, pl a kérdést kiírót.

E kérdésnél azt meg már többször átbeszéltük, hogy a statisztika annyiból mégis hasznos ,hogy az ismert, valamint a pszichológusok által kikövetkeztetett esetek alapján annyi megtudható, hogy LEGALÁBB hány ilyen eset történt.

Vagy ezt nehéz értelmezni...?

Szerintem ebben semmi bonyolult nincs...

A statisztika hozzávetőleg megmutatja, hány eset ismert, illetve kikövetkeztethető szakember által, és akkor legalább egy részéről tudni fogunk.

Egy pszichológus meg nyilván mérlegeli, hogy a válás miatti hazugságokat beleszámolja-e, vagy nem, adott konkrét válás esetét figyelembe véve.

A pszichológusok a saját és kollégáik pácienseinek köréből is vonnak le statisztikai valószínűséget.

Ergo saját maguk által részletesen és személyesen meghallgatott-vizsgált esetekkel számolnak elsősorban.

Annyi esze meg van egy kompetens pszichológusoknak, hogy válás miatti hazugságot ne számoljon bele, ha nem látja egyértelmű jelét a realitásának egy válás miatt jellemző felvetésnek...

Nem feltétlenül válaszok a kérdésedre, de ez eszembe jutott.. Az a baj leginkább, hogy ha esetleg fiatalon történik valakivel, akkor nem tudja, hogy ez mi, és nem fog szólni vagy ha fel is fogja nem érzi ""fontosnak"".

Igazából én például most sem tudom hova rakni. (15 éves vagyok) Egyszer nyáron papám megfogta a mellem, állítása szerint (viccelődve) csak megnézte mennyit fejlődtem, stb. Egészen jó kapcsolatunk volt, az egész család szereti, tulajdonképpen nem is vérszerinti, mamám később ment hozzá. Ezért is botránkoztam meg. Közben meg is ölelt (a legundorítóbb az volt, hogy mondta, hogy nem bánt stb), mindegy, gondoltam elfelejtem, mintha semmi nem történt volna. Ugyanezen a nyáron ültem a fotelben, és a távirányító az ölemben volt, utána nyúlt és kicsit közel került hozzá a keze... Erre is ráfogtsm, hogy véletlen. Azonban ballagasomra eljöttek és amikor leültünk a kanapéra beszélgetni (teljesen normálisan indult) akkor így mondta, hogy dőljek neki, és konkrétan átkarolt és megfogta ott. Megint.

Azóta szinte hányingerem van tőle, szerencsére távol élünk tőlük, és ritkán találkozunk, bármennyire is szeret(t)em. Illetve, ha megölelem már nem bírom félelem nélkül, közel nem is szeretek menni hozzá ölelés közben. Meg is szokta említeni.

22-es, igen, ere én is kitértem, ez az egyik legnehezebb része az egésznek, hogy az ember gyerekként nem mer szólni, de mire nagykorú lesz is legfeljebb anonim módon, amikorra már a kiszolgáltatottság esélyesen megszűnt már az elkövetővel szemben, azonban a lelki szorongást, vagy akár traumát fel kellene valahogy dolgozni...

De ha nagykorúként is nehéz erről élőben beszélni, akkor nem könnyű egymagának az embernek feldolgoznia...

De még kiskorú vagy, neked sürgősen jó volna találnod valakit, akiben meg is bízol és segíteni tud neked.

Iskolapszichológus esetleg? Ha megbízhatónak látszik...

Ha nem beszéled ki magadból élőben, akkor a testi-/lelki egészségedre, szociális életedre stb negatív kihatással lehet. Hasznos volna kibeszélned a lelki problémád annak, akiben megbízol, az már minimum félmegoldás. Ha segíteni is tud neked a feldolgozásban, még jobb.

Szerencsére kevésbé durva élményen mentél át -ha nem történt más hasonló eset-, mint amiken sajnos még át lehet menni -vannak ennek fokozatai-,

amivel egyáltalán nem kicsinylem az eseted, hanem azt sugallom, hogy ha idejében fordulsz szakemberhez, akkor ez még 100%-ban feldolgozható.

Tudom, bátorság kell hozzá, de keresd fel az iskolapszichológust. Ha elkezdtél vele beszélgetni, és nem érzel bizalmat irányába, akkor nem kell elmondanod neki.

(Szülővel esetleg nem tudod megbeszélni, mit tett a nagyapa, és mi aggaszt téged vele kapcsolatban? Csak kérdem, hátha...)

Kezd avval a pszichológus előtt, hogy vannak lelki gondjaid, és ezért megpróbáltad, hogy felkeresed őt. Első alkalommal bagatell problémákkal is indíthatsz, hogy lemérd, hogyan reagál, mennyire bízol meg benne.

Másodikra már fontolgathatod, hogy elmondod neki a "tapizást", ha lehet ezt így mondani; ki kell mondani, mi történt -bocs,ha ez nem annyira diplomatikus kifejezés erre, nehéz más szót találni rá, azonban-, nem szabad elmenekülni a múlt ténye elől; legalább saját magad előtt, gondolatban mond ki, mit éltél át, meg ha szembenézel vele, akkor van esélyed továbblépni, megérteni a kellemetlen egykori eseményt; meg az esetben is hasznos, ha épp nyakig benne van az ember...

Köszönöm szépen mindent, amit írtál. Az igazság az, hogy eddig nem gondoltam, hogy el kellene mondani bárkinek is. Tulajdonképpen nem is biztos, hogy felfogom, mi a helyzet, bár szerencsére ez még enyhe dolog, ha lehet így fogalmazni.

Nem hiszem, hogy a szüleimnek képes lennék elmondani, sőt lehet csak rosszabbá tenném a helyzetet. Az iskola pszichológussal még nem találkoztam, viszont kisvárosban élek és attól tartok, hogy ismeri a családomat ( itt ez nem ritka, hogy szinte mindenki tudja, ki kinek a kie)..

Egyébként semmiféle szorongást nem véltem felismerni, vagyis alapból szorongok valamilyen szinten nagyon pici koromban voltam is pszichológusnál. Egyetlen egy tünet van, mégpedig a körömrágás, de ezzel kapcsolatban más nem.

Kicsit furcsán érzem magam, meg ide is félek leírni. Mert eszembejutott, hogy egy ideig tartottam a férfiaktól (csak szimplán tartottam a távolságot), de ez lehet tinédzserkori sajátosság, a félelem közösüléstő (elnézést, nem tudom másképp megfogalmazni), stb.

Húha.. remélem ez nem volt sok darálás.

"Egy pszichológus meg nyilván mérlegeli, hogy a válás miatti hazugságokat beleszámolja-e, vagy nem, adott konkrét válás esetét figyelembe véve."

Egy pszichológus nem tud semmit mérlegelni. És valószínűleg nem is akar. A pszichológia egy áltudomány.