Hogyan éltétek meg amikor végleg elköltöztetek otthonról? (nem tudtam milyen témába rakhatnám ezt a kérdést, talán itt jó helyen van)

Otthonról jöttem el, nem azért, mert rossz volt ott, vagy rosszban lennénk, egyszerűen csak vágytam az önállóságra.

Imádtam az első perctől kezdve. És mindezt úgy, hogy jóban vagyok a szüleimmel, rendszeresen járok hozzájuk, csinálunk közös programokat. Nem elmenekültem otthonról. De akkor is, így önállóan a legjobb.

Nekem sajnos az albérlet eléggé meghatározó tényező. A barátommal élünk, de csak szobát bérlünk. A további 3 szobát még 3 srác bérli. Egyrészt nagyon szeretem, mert a függetlenség tényleg jó. Mondjuk az én dolgaimba már otthon sem nagyon szóltak bele, szóval nem akkora változás, a bulis, határokat feszegetős korszakomat már kiéltem. Inkább a kis dolgok számítanak, azt főzök és akkor amikor akarok, akkora kupi lehet amekkorát akarok, ha hétvégén nap ki sem akarok kelni az ágyból, akkor megtehetem. De ez is két élű dolog. Egyrészt tök jó, hogy úgy főzök, ahogy nekem tetszik, és senki nem néz rám furán, ha valami szerinte nem oda illő hozzávalót teszeke a kajába. Másrészt viszont ha nem főzök, akkor ehetek napokig szendvicset meg Pizza Kinget. Ha nem jól osztom be a fizetésem, vagy ne adj isten kirúgnak, akkor meg gondolkodhatok, hogy mégis miből lesz nekem kajám. A rendetlenséget a saját szobánkban kordában tartjuk, de a közös helyiségek, konyha, fürdő, wc, előszoba, ebédlő úsznak a koszban. Pont azért, mert a lakótársaink is élik a szabadságukat. És hiába takarít az ember maga után, amennyiben nincs kedve folyamatosan sikálni további 3 ember mocskát, előbb-utóbb feladja a harcot, és él maga is a koszban. Pedig csomószor szóltunk már nekik, van, hogy az egész lakást szépen megtisztítjuk, és akkor rend van. Kb 2 napig. Egyszerűen ennyi ember hatalmas koszt csinál rövid idő alatt. A csend is nagyon hiányzik. Próbálunk figyelni egymásra, de én pl. van hogy nagyon korán kelek munka miatt, ilyenkor már este 6-7 körül lefekszem. Csak aludni nem tudok, mert az egyik zenét hallgat, a másik meg üvölt a számítógépes játékkal. És ilyen korai időpontban persze nem várhatom el, hogy miattam ne szórakozzanak. Később meg fürdenek, ajtókat csapkodnak, vacsorát csinálnak. Nyilván ezekért sem lehet szólni, mert teljesen természetes dolgok. De olyan vékonyak a falak meg rosszak az ajtók, hogy kb mindent hallani lehet. Szóval nagy átok tud lenni, hogy ennyien lakunk. Ugyanakkor jó is, sokat dumálunk, van, hogy közösen főzünk, és huszonévesen még sokszor szórakoztató ez a kolesz hangulat.

Szóval nekem vegyes érzéseim vannak. A zavartalan alvás az, ami tényleg nagyon hiányzik. A többi probléma elhanyagolható. Élvezem, hogy önálló vagyok.

Én mindig is koleszos voltam, azaz 15 éves korom óta alig voltam otthon, de 19 évesen végleg elköltöztem. Felszabadító, csodálatos érzés, amit sem a mamahotel, sem a megspórolt pénz nem válthat ki. Nem volt vészes a helyzet nálunk sem, de azért mégis csak ment a dirigálás, meg éreztette velem anyám, hogy függök tőle, szóval jobb, ha azt csinálom, amit mond, amikor mondja és pontosan úgy.

Most:

- akkor kelek, amikor akarok, senki nem rontja rám az ajtót

- azt eszem, amit akarok, senki nem zsarol, hogy ha nem eszem meg a főztjét, többet nem főz soha

- akkor fürdök, amikor akarok

- úgy takarítok, ahogy nekem tetszik, senki nem koszol, nem csinál kupit, koszt stb.

- olyan tárgyak vannak, amik nekem tetszenek

- azt és addig fogadok, akiket csak akarok, amikor csak akarom

- békesség, nyugalom, csend...