Akad itt olyan nő, aki 30 fölött van és nem szeretne gyereket? Miért?

Én szeretnék majd gyereket, de más gyerekére nem vagyok kíváncsi. Ezt kicsit kifejteném bővebben.

Barátnőm szomszédságában van két kisgyerek, olyan 4-6 közöttiek lehetnek. Az anyjáék mindig rájuk bízza őket. Olyan ormótlan tiszteletlenek és valamiért mindig elfog a gyűlölet ha találkozok velük, és elgondolkozom hogy nekem ezt miért kell átélnem? Nekem mi közöm van más gyerekéhez? Nevelje meg az anyja apja, ne vadidegenekre bízza őket.

Barátnőmnek nem mondtam ugyan, biztos kitérne a hitéből, mert odavan értük, de én nem igazán. Viszont ha saját gyerekem lenne őt nem gyűlölném, mert tudom hogy a sajátom. Természetesen más gyerekével is normális vagyok, de van egyfajta belső érzés ami valamiért azt ösztönzi hogy nekem nincs közöm hozzá és a gusztustalan viselkedés csak rádob még egy lapáttal. Egyébként mikor vonatoztam egy anya és a kisfia leültek mellém, nagyon aranyosak voltak, a gyerekkel semmi panasz nem volt, elszórakoztatta magát kultúráltan minden gond nélkül. Szerintem nagyon sokat számít hogy milyen nevelést kapnak a gyerekek, mert nem hiszem hogy ez csak a genetikára fogható. Manapság már a túlsúlyt, anorexiát, rohadó fogakat meg minden egyéb hülyeséget ráfognak a genetikára. Pedig csak tenni kéne azért hogy jobb legyen.

29 éves vagyok, és sokszor meg kell vívnom a magam harcát azokkal az emberekkel, akik mindenképpen ki akarják "mosni" az agyam, miszerint csak akkor élhetek teljes életet, ha gyerekem van. Ami véleményem szerint hülyeség, mert akkor tud az ember teljes életet élni, ha úgy éli a hétköznapjait azzal és ott, ahol szeretné.

A gyermekkorom majdnem horror volt számomra. A szüleim elviselhetetlen emberek voltak, akik folyton saját háborúzásukkal voltak elfoglalva, s a problémák forrását mindig másra akarták kenni.

Főiskola, egyetem helyett minden vágyam volt, hogy minél hamarabb elmenjek dolgozni, mert állandóak voltak a "most elválok" viták, és féltem tőle, hogy nem lesz anyagi támogatásom befejezni az iskolát. Egyszer elő is fordult, hogy mivel kettejük közül egyikük dolgozott csak, így ő elment két napra, mi meg azt hittük elhagyott bennünket, én meg átsírtam két éjszakát, hogy nem fogom tudni befejezni a középiskolát. Mindezt vizsgák előtt egy hónappal. "Bájos" volt.

Az egész "szülő-gyermek" kapcsolat nálunk fordítva volt szinte. Én voltam az, aki felnőttesen viselkedett, s megfontoltan igyekezett dönteni. Ennek ellenére itthon "rekedtem", mert azt hittem megölik egymást, ha ketten maradnak. Aztán szép lassan ráébredtem, hogy egy életem van, amelynek jelentős részét elvesztegettem. Nem bulizásra értem, hanem az emberi kapcsolatokra, amelyek nem születtek meg a négy fal közti élés miatt, illetve amelyek megszűntek a viselkedésem miatt.

Most 29 évesen szeretnék ebből a körből kitörni és teljesen egyedül megállni a lábamon, de sajnos az átlag keresetűekhez tartozom, így a fizetésemből vegetálhatnék egy albérletben.

Úgy érzem elég időt töltsek el azzal, hogy mást neveljek, próbáljam helyrehozni az elhibázott döntéseit. Esetleg a hülyeségei miatt fortyogjak a négy fél közt, hogy a nap hátralévő részében semmihez ne legyen kedvem. Egy gyerek felelősség, s az én véleményem szerint az ember nem szűnik meg szülőnek lenni, ha jogilag nagykorú lesz a csemetéje. Így én életem végéig tartó felelősséget nem akarok. Nem megy. Mindezek mellett nem is hiszem, hogy el tudnék viselni egy gyereket a hisztijével.

29/F

Én azért nem szeretnék, mert nem látok benne semmi vonzót. Annak ellenére mondom ezt, hogy amúgy a szüleimmel nagyon jó a kapcsolatom, jó gyerek korom volt.

Nem szeretnék amiatt sem, mert egy nőnek sok fizikai megpróbáltatással jár, terhesség, szülés, szoptatás, szerencsés esetben gyors regenerálódás, de még ezt sem tudhatod előre, mert járhatsz úgy,hogy veszélyeztetett terhes vagy, fekhetsz ágyban hónapokig, alakulhat úgy a szülés, hogy tönkremegy odalent mindened, és mindez tényleg lutri alapon, mert egy nő sem tudhatja előre, hogy ugyanolyan lesz-e utána, vagy rámegy a nemi élete például.

Nem szeretnék azért sem, mert akkor lőttek a szabadságomnak és rengeteg mindenről le kell mondanom. Aki azt mondja, hogy a gyerek miatt sem kellett sok dologról lemondani, annak vagy nem volt előtte sem érdekes élete, vagy pedig az volt, de most meg egy kis gyereket is belerángat. Nem tudom melyik a rosszabb.

Alapvetően egyébként nincs bajom a gyerekekkel, nem gondolom, hogy minden kisgyerek üvöltő méregzsák, akinek taknya nyála állandóan egybefolyik, kamaszt is ismerek normálisat, de otthonra egyik korosztályból sem kellene saját.

Aki szeretne és felelősség teljesen vállal, annak örülni is szoktam, hogy hallom, hogy jön a baba, de azon nagyon kiakadok, amikor azt látom, hogy szar kapcsolatba, instabil anyagi helyzetre vállalnak az emberek gyereket, és mindezt még valami csodának is állítják be, na azt tartom én igazán önzőségnek. Mert akkor van az, hogy senki és semmi nem érdekelte anyucit és apucit, csak az, hogy tovább örökítsék a génjeiket.

Egyébként amúgy pasit sem könnyű találni, aki ténylegesen nem akar gyereket és nem csak úgy mondja. Az lehet persze, hogy ezek a pasik később lelépnének, amikor már ott van a gyerek, hogy ez nekik mégsem tetszik, de nekem eddig minden partnerem akart, legalábbis rágta érte a fülem.