A szégyenlős, gyámoltalan gyerek kinek a hibájából lett olyan?

Kérdező, első válaszoló vagyok. Megkérdezném én azt a kövér lányt.... vagy párkapcsolata is van???? Vagy csak mindenki bohóca? Hadd meséljek erről egy kicsit. Egész életemben kövér voltam, de ezt "ellensúlyozta a vidám személyiségem". Igazi társaság központja, mindenki kedvence, szinte hangos hujjogatással fogadtak ha megláttak. Ugyanekkor egy férfinek sem kellettem a külsőm miatt, én csak egy jó haver voltam, mindenki szemetes ládája, és mindig a fejemhez kaptam, hogy milyen jó nekem, hogy én mindig olyan vidám vagyok. Aztán egyszer besokalltam és lefogytam több mint 30 kilót, jó nő lettem. A nagy baráti társaságom, akik addigra mind boldogtalanabbnál boldogtalanabb házasságban éltek, és én voltam az egyetlen vigaszuk, mind elfordult tőlem, nem tudták elviselni, hogy aki miatt ők jól érezték magukat (nem azért mert felvidítottam őket, hanem mert volt valaki aki náluk is szerencsétlenebb), az most már valóban jól érzi magát. Főleg miután a nagy szerelem is beköszöntött ami a mai napig is tart... barátok azóta nincsenek, és azt mondom, hála Istennek, mert ezek nem is voltak barátok.... szóval 100 szónak is egy a vége, megkérdezném én azt a kövér lányt, mit is érez legbelül.

Ettől függetlenül persze hogy igaza van a többieknek is amiket írnak, az alapszemélyiség is sokat számít stb. De nem kellene valakit azért szánni mert sánta, ezzel lehetetlenné teszi a környezet, hogy ő magára ne szegény sántaként nézzen.

Ismerek egy srácot, akinek nincs keze (úgy értem, karjai sem). De akkora jófej, hogy olyat még nem láttam. Sokszor ő maga poénkodik a saját "fogyatékán", így senkinek sem jut eszébe sem sajnálni, sem kigúnyolni, mert így nincs már értelme. Ja, és akármelyik csajt leveszi a lábáról a jó dumájával, az ismerkedés sem probléma neki.

Igaz, nem születésétől kezdve ilyen, tehát már eléggé felnőtt volt hozzá, hogy legyen egy kialakult személyisége, ezért a kezdetektől igyekezett úgy élni, hogy ne legyen szüksége segítségre a mindennapi dolgokhoz.

Lehet, hogy ha már eleve így született volna, és mindenki kicsi kora óta sajnálgatta volna, nem lenne ilyen, mint most.

Szerintem a szülők, nevelők nagy szerepet játszanak ebben, a környezet csak másodlagos. Én egyébként testi fogyatékkal élőkkel dolgozom együtt.

Elsődlegesen a szülők szocializálják a gyereket, kialakuló mentalitásának alapköveit ők teszik le, a gyerek pedig erre, később a környezetre épít. Ha elég erősek az alapkövek, és mutatnak egy jó irányt, akkor a gyereknek nem az lesz az elsődleges, hogy a környezetének meg akarjon felelni. Ugyanakkor, ha a szülő is azt tudatosítja, hogy a fogyatékkal élő gyerek nem egyenrangú a többiekkel, és nincs semmi, ami ezt kompenzálja, a gyerek iszonyat nagy hátránnyal indul. Olyankor már torzult az értékrendje, az önbecsülése, és mindenben kissebbségi komplexusa van.

Az ilyen embereknek sokkal tudatosabban, magabiztosabban kell létezniük, mint azoknak, akiknek "minden az ölébe hullik", és az első lökést a szülő adja. Ha ez rosszul történik, vagy egyáltalán nem, akkor az életreszólóan megpecsételi a sorsát.