Van olyan, hogy valaki a sok-sok évi OTTHONI (szülők! ) megaláztatások hatására cinikussá és képmutatóvá válik?

Igen.

Nem tudom hogyan juthatnék ki ebből az állapotból. Úgy érzem, mint ha bezártak volna egy sötét szobába, ahová nem jut be a fény.

Eddig soha nem voltam szerelmes, igazán senkit nem kívántam "úgy" meg, mert minden emberben felfedezni vélem a szüleimet. S ez kínoz. Vannak "tiszta" pillanataim, amikor erősnek, magabiztosnak érzem magam, de ez hamar szertefoszlik.

Igazából valahol bűntudatom van, hogy hagytam magam lerázni gyerekkoromban, amikor is senki nem vett komolyan, mindenki csak egy gyerek hisztijének titulálta az én segélykiáltásomat. Képtelen vagyok őszintének lenni emberekkel, mert tartok attól, hogy azt művelik velem majd, mint a szüleim. Őszintén bevallva mostanában sokszor elgondolkozok azon, hogy tulajdonképpen létezek-e én, mert kezdem úgy érezni, hogy semmi sem "igazi" magamban, hanem minden egyfajta tudatosan kialakított "személyiség", ahol nincs érzelem.

22/F

Itt "tan-sztorikat" , párbeszédeket olvashattok a szülők által elkövethető hibákról. Sajnos nagyon sok van. Mondhatnám, gőzük sincs a szülőknek, hogyan kellene bánni a gyerekekkel. Na, de honnan lenne? Tanítják ezt valahol?

[link]

[link]

Utolsó vagyok!

Szeretném azt mondani, hogy szívesen máskor is, de most sajnos nem tudom mondani.

Úgy vélem az egészséges lelki fejlődéshez elengedhetetlen legyen, hogy legyen valaki aki szeresse. Egyértelmű, hogy felnőttkorban az ember könnyebben vesz akadályokat, hisz valamilyen tapasztalata csak van az élet terén (persze kivételek akadnak).

De, ha teljesen ingerszegény környezetben nő fel, ahol olyan fontos dolgokat nem kap meg, mint a szeretet, biztonság, bizalom érzése, akkor később honnan tanulja meg az ember?

Az igazság az, hogy gyerekként rettegtem, nem szerettek, nem védtek meg. Ösztönösen másnak kellett mutatnom magam, mert mindig egyedül voltam. És a legnagyobb probléma az, hogy ma is ezt teszem. Pofátlanul, érzelem nélkül képes vagyok más arcába hazudni.

Valahol elkeseredésre ad okot, hogy volt olyan ember akinek kiöntöttem életem történetét teljes egészében. Azt mondják ekkor az ember megkönnyebbül, megbízik a másikban, s könnyebb lesz. Őszintén? Én nem éreztem az ég világon semmit. :S Szerintem már mérhetetlenül elcseszték az életemet, s élhetem ingerszegényen, üresen le...