Mit lehetne csinélni, hogy ne legyen minden rossz amit teszünk?

Hát nem tudom, de már nagyon elegem van belőle, és fáj is most ez is, hogy miatatok nem tudtunk kirándulni menni, pedig milyen jó lett volna. Mondjuk szó szerint nem írták ezt le, de amit írtak totál ez jön le. Nem beszélve róla, hogy pont ugyanabban a levélben írta anyum, hogy a tesóm közelgő esküvőjén mi mindent szeretné, ha segítenék. Mert jó segítek természetesen, de 100 felé azért én sem tudok szakadni...Nem beszélve róla, hogy azt sem tudjuk hivatalosak vagyunk e rá, mert egy időben nem kívánt személyekké léptünk elő.

Menjek a tortáért, virágért. Mutassam meg az ott alvó vendégeknek hol lesznek elszállásolva (ami nem is a közelben van és több helyszín, ráadásul se kocsim, se jogsim; a férjemnek sincs), ja és kinálgassak az "álló" fogadáson az esküvő előtt gondolskodva arról, hogy mindenki jól érezze magát. Majd a végén odatette, hogy egyenlőre ennyi jut az eszébe.

A tesóm esküvőjére szívesen megyünk és szívesen segítek is abban amit tudok és győzök, de ő jelentette ki anno, hogy nem vagyunk hivatalosak az eseményre. Mondjuk az biztos, hogy csak akkor jelenünk meg, ha mindketten meghívott személyekké lépünk elő, hisz mi a férjemmel már egy vagyunk.

A hétvégi találkát mikor írtam, hogy nem tudunk rajta résztvenni azt is jeleztem rögtön, hogy azért, mert már programunk van akkora. Mindezt teljesen nyugodtan és egyáltalan nem bántóan, sértően tettem.

Ja, és nálunk tán soha nem volt olyan, hogy valamit is leülünk mind a négyen és megbeszélünk. Mióta férjhez mentem volt olyan amit anya mondjuk tőlem tudott meg, pedig apa mondta nekem. Ráadásul nem is voltak haragban, hogy ne tudták volna megbeszélni ha akarják. Szóval elég durva, hogy olykor a kb. 59km-re lakó lányukra van szükségük ahhoz, hogy megtudjanak egymás dolgairól valamit, ami nem is titok.

Köszi az eddigi válaszokat, várom atovábbiakat!

Amúgy próbálok én nagyon türelmes, nyugott lenni az irányukban. Szerencsére olyan természet vagyok aki sokáig tud nyelni, de néha akkor is annyira nehéz. Főleg mikor valami olyat mondanak, írnak ami nagyon fáj. A már majd két év alatt (főleg ekkor), és mikor még csak udvarolt a férjem; már annyi fájdalmat és ideget okoztak, hogy egy életre is elég volna. Alig volt eddig olyan hónap, hogy ne lett volna valami bajuk velünk. Az totál lejön, hogy a férjemet képtelenek elfogadni, mint ahogyan azt is, hogy én nagyon is szeretem, ill. ő is engem. Ebbe már bele is nyugodtunk volna, csak ne keresnék minden tettünkben a rosszat, és forgatnák ki a szavainkat.

Amúgy mi a férjemmel mindent megbeszélünk egymással. Természetesen köztünk is volt már mor, de eddig mindent nyugodtan le tudtunk ülni megbeszélni. Aztán kiderült, hogy csak félreértettük egymást, így még aznap újra szent volt a béke.

Hát ez valóban nem lesz túl könnyű. Amúgy a testvéremtől most megkaptam, hogy az esküvőjükre a meghívő jön, de csak akkor menjünk ha tudunk normálisan kommunikálni. Szóval még most sem vagyunk valami szivesen látottak, inkább csak kényszerből.

Sőt a minap azt is megtudtam, hogy bár én őt választottam anno tanunak, és úgy illik (felénk), hogy oda-vissza alapon, meg nőnek inkább nő, de ő nem engem választ, hanem fiú testvérünket. Ezzel még nem is volna bajom, csak a fiú tesónk mondhatni úgy vállalta ezt el, hogy ha nekem elmondja a lánytesónk. Ennek ellenére a fiútól kellett megtudnom. Szóval nem is látnak szivesen, meg ha megyünk akkor is csak arra vagyok jó, hogy dolgozzak, mint egy semmirevaló szólga.(?) Leaglábbis nekem totál ez jön le.

Aztán még mielőtt megkérdeznétek, hogy miért írta, hogy ha normálisan tudunk kommunikálni: pár hónapja az volt velünk a baj, hogy egy témában kijelentették, hogy nekünk kell dönteni mit szeretnénk. Mi ki is találtuk és közöltük velük, de az nem volt jó, nem tetszett a szüleimnek. Viszont továbbra is erősködtek, hogy nekünk kell dönteni, viszont mi bármilyen ötlettel álltunk elő, csak az volt a jó, amit ők kitaláltak. Így belefáradva a végén rájukhagytuk, csak hagyjanak már békén. Természetesen itt is kaptunk sok bántást, ideget, amit már nem tudtunk szó nélkül elviselni...ez volt a nem megfelelő kommunikáció részünkről, amire a tesóm célzott a mondatában.