Szívtelen vagyok, vagy miért nem gyászoltam rendesen?

12 évesen sokkal érzékenyebb voltál, míg 19 évesen jobban átérezted a dolgokat, emiatt hamarabb "feldolgoztad".

Az nemlehet, hogy mivel lány vagy, emiatt "jobban" szeretted anyukádat?? (nem szándékosan jobban, hanem mint példakép vagy ilyesmi...)

17/F

Egyrész az életkor különbség, másrészt mivel elözöleg éltél már át ilyet ezért dolgoztad fel könyebben. Megkeményitett az élet.

Hasonlithat ahhoz ami az első szakítás és a többi közti különbség, az elsővel még nem igazán tudsz mit kezdeni, a többit jóval könyebben tudod feldolgozni, mert van már benne rutinod. Most ez igy csúnyán hangzik, de erröl van szó.

Már az is elárulja hogy nem vagy szívtelen hogy a kérdés foglalkoztat.

Nem az a "rendes" gyász, hogy 3 évig nem találunk magunkra a haláleset után. 12 évesen nagyon rossz lehetett elveszíteni anyukádat, nagyon sajnálom!

Szerintem az a normális, ha pár hónap után magára talál az ember, és nem fáj a másik hiánya. Szívesen emlékezik, tisztelettel és szeretettel. Továbbá kibontakoztatja az életében mindazt a jót, amit a halott szülőnek köszönhet.

Nekem 19 éves koromban halt meg anyukám, akit nagyon szerettem, és rengeteget köszönhetek neki. Én is kb. úgy gyászoltam,mint te apukádat. Nem volt lelkiismeretfurdalásom azért, mert nem borultam ki. Ő is örült volna annak, ha tudja, hogy nem okozott a lányának nagy lelki megrázkódtatást azzal, ami úgyis elkerülhetetlen.

Apukámat kb. két-három hónapig gyászoltam 31 éves koromban.

Azt figyeltem meg, hogy ha jó a kapcsolat a halottal még életében, és nem terheli a kapcsolatot harag vagy neheztelés, könnyebben magához tér az ember a gyász után. Nincs ugyanis lelkiismeretfurdalás, hogy mi az, amit elmulasztottam, mi az, amit helyre kellett volna hoznom még a a halott életében. A díszes sír és a szorgos sírgondozás mögött sok esetben ilyesmi áll, úgy figyeltem meg.

Az, hogy 12 évesen hogy gyászoltál, érthető. Felnőttként ahogy gyászoltál, az is teljesen normális.