Miért nem szeretem a szüleim, mér haragszom rájuk?

Hogy miért haragszol rájuk,te tudod.

Viszont az életedet te szúrod el,tőlük max.a géneket kaptad.

Ezentúl inkább inspiráljanak a szüleid felöl jövő negatív dolgok.Mondjuk a "azért is megmutatom","én nem olyan leszek".

A 11:48 as a pszichiáter :)) ???

Biztosan van legalább 17 éves :D

Nem vagy drogfüggő,ez baromság.Fűre nem is lehet rászokni.Ahogy a cigarettára sem 1-2 év alatt.De ettől függetlenül ne szívj többet mert rossz út.

nem vagyok pszichiáter, közgazdász vagyok. de sokat dolgoztam önkéntesként rehab. intézetben meg ilyen helyeken, elég drogost láttam ahhoz, hogy 500 méterről ellenszélben kiszúrjam őket. és jó szándékkal írtam amit írtam. amúgy a fűre rá lehet szokni, lelkileg mindenképpen, de újabban azt mondják, fizikailag is.

28 vagyok egyébként, bár nem hiszem, hogy ez fontos...

Hol függ össze a billentyűzet a helyesírással???

Ha nem magyar klavid lenne, el tudnám fogadni, de így???

Na hallod, ezt a kérdést én is kiírhattam volna mert ugyanez a story nálam is.

Nem tudom szeretni a szüleimet, pedig én annyira szeretném! De már letettem arról, hogy mi egy boldog család legyünk.

Úgy bánnak velem, mint a sz.rral és folyton ordítanak (verni már nem vernek, mert visszaütök 18-19 év megfélemlítés és mindennapos verés elég volt...).

Nagyon ritkán olyan 2-3 órán keresztül sikerül őket kicsit szeretni, vagyis úgy érzem de aztán mindig tesznek valamit, amivel elrontják... Ha pedig beszélgetünk akkor elég 5 perc már úgy felidegesítenek és megaláznak, hogy hagy ne mondjam mit tudnék velük tenni.

Rettentően dühös is vagyok rájuk! De nem tudom igazából mit várok ettől, mert hiába kapnák vissza ezerszeresen amit velem tettek attól nekem nem lenne jobb az életem. Ráadásul akkora barom állat vagyok, hogy nem bírom elviselni ha szenvednek. Hiába gyűlölöm őket, mégsem hagyom hogy rossz történjen velük vagy szenvedjenek. Ez a legrosszabb, mert magamnak mondok ellent vele.

Elrontották az életem, folyton azt kérdezem anyámtól, hogy minek szült meg ha nem szeret és nem tud rendesen gyereket nevelni. Bár már mindegy, mert itt vagyok.

Azt mondja sosem volt szerelmes apámba, csak ő is szabadulni akart otthonról. Nem értem akkor minek házasodtak össze. Apámat pedig konkrétan nem érdeklem (legalábbis én így érzem, sosem mutatta az ellenkezőjét) mert ő fiút szeretett volna, de lány lettem. Most nem tudom ezért miért engem hibáztat, nekem is ugyanolyan rossz nem én tehetek róla! Dupla szívás, mert magamtól is tudom, hogy lány vagyok erre még ő is a fejemhez vágja.

Sosem törődtek velem, bár szerintük meg van mindenem... Nem tudom ezt mire értik, mert sokszor kajára sincs pénz, de mindegy is. Engem az zavar, hogy nem állunk közelebb egymáshoz, sosem kérdeztek tőlem semmit, vagy ha mégis nem érdekelte őket a válasz. Nem is ismernek! Semmit sem tudnak rólam... Nem kíváncsiak rám, nem akarnak megismerni... Nem értenek meg.

Nem tudom mit rontottam el, annyi mindent megpróbáltam már én tényleg annyira szerettem volna ezen változtatni. De hiába kértem őket, meg sem értették amiről beszéltem!

Azt az érzést nem kívánom senkinek, amikor nagynehezen megnyílok és őszintén elmondom mit szeretnék, aztán látom rajtuk, hogy komolyan nem tudják felfogni. Tényleg nem értik meg és nem is hibáztathatom őket érte mert egyszerűen nem képesek rá. Egy világ omlott össze bennem emiatt. Komolyan ha a kutyámhoz beszélek több értelmet látok a szemében és több együttérzést mutat, legalább úgy látszik rajta, mintha megértené. De anyámék... reménytelen.

Én is lusta vagyok, de nálam ez azért van mert kiégettnek, depressziósnak érzem magam.

Nincsenek céljaim, mert legszívesebben meghalnék. Kilátástalannak látom a helyzetem. Elköltözni úgysem tudok soha, mert tele vagyunk tartozásokkal.

Munkám sincs, mert még azt sem tudtam eldönteni, mi legyek.

Nem tehetek róla az egyetlen célom, hogy ezt a jelenlegi helyzetet túléljem. Amíg kicsit nem rendeződnek a dolgok addig képtelen vagyok a jövőmön gondolkodni. Egyszerűen blokkolja az agyam azt a részt és semmihez nincs kedvem fogalmam sincs mi az amit szenvedéllyel tudnék csinálni, szívből.

Teljesen bezártam, az egyetlen dolog amiért képes vagyok küzdeni, hogy túléljem ezt az egészet. De ez is csak napról napra megy, hosszútávra nem tudok tervezni, mert egyszerűen kiszámíthatatlan ez az egész és nem megy. Annyi minden kavarog a fejemben, akkora teher van rajtam. Biztos bután hangzik, de fontosabbnak tartom most a családi életet rendezni vagy legalábbis megakadályozni, hogy még rosszabb legyen, hiszen ezen 3 ember élete múlik és ez mindennek az alapja. Hát kire támaszkodjak, ha nem a családra? Épp elég bántást kapni a mai világban, nem akarok a családommal is harcolni. Ezért valahol tudat alatt előbbre valóbbnak tartom ezt megoldani, mint azt hogy mihez kezdjen az életemmel. Ez az életem, most ez a legnagyobb problémám, nem tudok másra koncentrálni mert ez úgyis minden mást befolyásolna.

Ezzel csak az a baj, hogy évek óta így megy és nem tudom mikor rendeződik már a helyzet. Csak egy kicsit, nagyon kicsit. Hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, nyugalom legyen itthon és jöjjön az érzés, hogy mihez akarok kezdeni magammal. És el tudjam kezdeni.

Azt hiszem az sem tett jót, hogy bármilyen ötletem volt egyből leszólták, hogy hülyeség. Azt hitték viccelek meg jöttek a "szálljál már le a földre" mondatok. Mert nekem nagy terveim voltak, én ha valamit csinálok akkor azt szeretem jól csinálni úgy, hogy az igazán ütős legyen és sikeres. De ők amolyan "hagyd csak, jó lesz ez ide így is" típusú emberek.

Meg tudom érteni, hogy füvezel de ha elmenekülsz abba a világba azzal csak méginkább eltávolodsz a való világtól, az életedtől. Így sosem lesz jobb.

Én is azt gondolom, hogy el kéne már felejteni a múltat és a saját lábamra állni. De nem tudok! Belül össze vagyok törve, egyedül vagyok, tele kétségekkel senki sem támogat! Ez azért is rossz, mert ha nem támogat senki nem érzem, hogy érdemes lenne véghez vinnem bármit is. Én valahogy mindig úgy voltam vele, hogy magamért nem tettem semmit. Vagyis nem az, hogy semmit de... Ha van mellettem valaki, akit szeretek akkor ő motivál abban, hogy kettőnkért sikeres legyek és soha ne adjam fel. De így... legszívesebben lefeküdnék és fel sem kelnék többet, mert belefáradtam már.

Én milliószor kiosztottam már őket, hogy elrontották az egész életem, miattuk vagyok egy érzelmi roncs. De semmi hatása nem volt, pedig elég erélyesen tudok fellépni. De nem értik meg és szerintük mindenért csakis én vagyok a hibás és magamnak köszönhetem az egészet és hülye vagyok. Ennyi volt a válasz minden alkalommal.

Ijesztő érzés, hogy ők tényleg komolyan gondolják, hogy csakis én vagyok a hibás és ők tökéletesek. Miért nem tudják beismerni, hogy elkúrták? Megbocsátanék nekik.

Lehet egy pszichológus segítene. Bár én erről már lemondtam, mert engem egyik sem értett meg. Már mindent végigjártam, de sehol sem tudtam segíteni. Se beszélgetéssel, se gyógyszerekkel, sehogy. Aki nem ment ezen keresztül az nem képes ezt megérteni. Aki képzettebb vagy okosabb az talán ki tudja elemezni, tudja analizálni de az nekem nem segít erre én is képes vagyok.

Régen legalább volt hitem, hogy majd lesz olyan orvos vagy akár csak egy sima ember aki tud segíteni rajtam. De rá kellett jönnöm a valóságban ez nem így megy. Főleg azoknál akik olyan dolgokon mentek keresztül, mint én.

Minden nap azt kérem, hogy bár én is átlagos lennék.

El kell fogadnom, hogy egyedül vagyok ezzel és nincs kinek siránkoznom nekem kell megoldanom a helyzetet.

Csak sokszor túl soknak érzem.

Hmmm... Fogalmam sincs mi lehet a megoldás a helyzetünkre.

De remélem egyszer sikerül rájönni. Lehetőleg minél előbb.

(Bocs, ha zavar, hogy sokat írtam.)

12:54

erre mondják,hogy a jogosítványt szigorú feltételekhez,vizsgákhoz kötik de a gyerekcsinálást bármelyik barom elkövetheti.

Nézz magadba és azt döntsd el, te hol hibáztál. Senki nem tökéletes, de a hibát először magunkba kell kell keresnünk.

Ülj le a szüleiddel és beszéljetek. Nem vagy már gyerek, minden döntésedért felelősséggel tartozol, magadnak és a környezetednek.