Abnormális visszavágyni a szegénységbe?

Hogy nálad mi okozza ezt azt nem tudhatom, én hasonlóan érzek mint te azzal a különbséggel, hogy nem voltunk annyira szegények.

Tele voltam álmokkal, akkor tettem meg az első lépéseket a párkapcsolat felé, abban az időszakban ismertem meg az első szerelmem, akit legbelül mindig szeretni fogok. Kevesebbet kellett tennem és a felelősség is kevesebb volt. Ahogy telt az idő, az álmok megvalósultak vagy lecserélődtek, új kapcsolatom lett, és szép lassan megkötött az életem az új helyen, új emberekkel. Úgy érzem hogy lelassult az élet és az utam eléggé kötött, ez néha rossz érzés. Nem cserélném el azt ami most van a régire, de hiányoznak azok a reményteli és felhőtlenül boldog évek. Talán hasonlót érzel.

"rengetegszer jut eszembe az a srác, akivel egy hetet voltam együtt a jelenlegi barátom előtt, "

Ha vele lennél 2 évig akkor mellette gondolkodnál ugyanígy. Én is azokat tudom a leginkább nem elfelejteni, akiket nem Volt idö megunni.

Persze,hogy abnormális.

De ha neked úgy jobb lenne,akkor hajrá. Költözz egy szegény környékre egy lepattant lakásba.

Egyszeru: boldogtalan vagy.

Ha jot akarsz akkor nem hazasodsz ossze ezzel a sraccal, sot a kapcsolatbol is kilepsz minel hamarabb.

"rengetegszer jut eszembe az a srác, akivel egy hetet voltam együtt a jelenlegi barátom előtt, "

Ez nekem nem úgy tűnődik, mint a SZEGÉNYSÉG utáni vágy. Határozottan másnak tűnik.

Az nem ritka, hogy az ember jó körülmények között sem érzi jól magát, mert szokták volt mondani, hogy a pénz nem boldogít, mert valami hiányzik...megbecsülés, szeretet, vidámság. Bármi. Erre írta Cervantes a spanyol királyi udvarról: aranyketrec. Aranyból, de ketrec.

Nem a szegénységre vágyódsz. Arranem vágyódik senki. Mikor valaki arra vágyódik, hgy gyerekkoromban szegény voltam, de jó volt, a gyerekkorába vágyik vissza a szegénység ELLENÉRE, fiatal koromban semmim se volt, de jó volt, a fiatalkorába vágyik vissza a szegénység ellenére (21 évesen ez kicsit vicces, de megértem, Petőfi is vénnek tartotta már magát 21 évesen). Nem a szegénység hiányzik neked, hanem a szabadság!

Javaslom, ha van kedved, olvasd el (újra, hiszen iskolában elvileg tanulhattad) Kosztolányi Dezső "Boldog, szomorú dal" című költeményét, hasonló élethelyzetben hasonló érzéseket fogalmaz meg.

Egyébként én is így vagyok ezzel, de az érzés sokszor csalóka. Egy ideig én is nosztalgiáztam, aztán jobban belegondoltam, hogy bizonyos elemei valóban hiányoznak az akkori életemnek: a koleszos élet, igen, a rengeteg hülyülés a szobatársakkal, hogy mindenre volt időm, hogy tele voltam álmokkal és reményekkel -- ahogy mások is írták --, hogy még egészséges voltam, nem voltak állandó fájdalmaim...

Aztán jobban belegondolva inkább nem mennék vissza akkoriba, összességében nem élném újra, nem csinálnám végig újra azt az időszakot. Igazából sokkal több volt a negatívum. Nem hiányzik, hogy megint kézzel kelljen a ruháimat mosnom (több órányi munka/alkalom), hogy lopják a kajámat a hűtőből, hogy örökösen utazgatnom, cígölködöm, cipekednem kelljen (ez nagyon sokat kivett belőlem, de hogy mennyire, csak utólag döbbentem rá), és nem, nem hiányzik az olcsó kilós fehér kenyér, olcsó margarin, olcsó parizer összeállítás "táplálék" gyanánt.

Így mostanra már rájöttem, hogy nincs nagyon értelme visszavágyódni; most már más életkorban és élethelyzetben vagyok, ebben kell helytállnom és pont. Nem rágódom a korábbiakon.

Szerintem nézz egy kicsit mélyebben magadba, és gondold át, hogy mi hiányzik neked most az életedből, miért nem érzed jól magad, ha ennyire elvágyódol belőle.