A párom mostohahúga miért nem kíváncsi a babánkra?

Minek maradjon ott 5 percre alakoskodni.

Miért mit kezdjen egy kisbabával, aki beszélni se tud?? Csak eszik, kakil, alszik, néha arcokat vág..vagy ha olyanja van valamin nevet, ha idegen fogja meg, fél percen belül sírni kezd, vissza kell adni anyának...jó buli

Utolsonak igaza van. Én már 25 vagyok, de mikor a soginőm elhozta az üvöltő, hasfájós babáját, akkor nem voltam odáig meg vissza. Más tészta, hogy én nem léptem le, meg jártam is hozzájuk, ezt leszamitva jó gyerek. De azért nekem se a világ közepe. 16 évestől ne várj el muszáj dolgokat, mert ők megpattannak, ha vmi nem jó buli. Ennyi az egész. Majd ahogy nő, biztosan érdekelni fogja!

Hát... én egy tizessel verem az unokahúgot, de így is teljesen meg tudom érteni: sokan vagyunk ám, akiknek alapból nem indul el a tejelválasztása, ha meglátunk egy babát, sőt... a "magunkfajtának" pedig elég nehéz tud lenni egy ilyen szituáció. Az összes rokon, barát, mindenki elfelejt normálisan beszélni, kommunikálni, gügyög-gagyog, úgy viselkedik, mint egy értelmi fogyatékos, az ember tisztára zárt osztályon érzi magát. Ezt még elviseli az ember, felnőttek vagyunk, ki lehet bírni, tényleg. Az igazán kellemetlen ilyenkor az, hogy az illetőt is bele akarják ebbe vonni. Mert nem, és nem hajlandóak elfogadni azt, hogy nem mindenki lesz infantilis, ha meglát egy babát. Azt gondolják, hogy "csak fiatal, majd kinövi", "hozzá kell szoktatni", "gyere, fog meeeeeg..." És te megfogod, mert MUSZÁJ. És az összes szempár rád szegeződik, én meg idióta nyomorék szaggatott mozdulatokkal próbálom átvenni, miközben rohadtul érzem, hogy nem az én kezembe való, közben meg attól rettegek, hogy nehogy leejtsem, vagy szarul fogjam a fejét, vagy mittudomén (attól még hogy nem olvadok el tőle, nem akarom, hogy baja legyen). És a többiek csillogó szemekkel várják, hogy "na, most megfogta, áttört a gát, mindjárt jön az üdvözült mosoly, meg a fátyolos tekintet..." Nem jön, b@aszki, és nem is fog. És lehet érezni a csalódást, amikor már nem tudod elfedni, hogy alig várod, hogy megszabadulj tőle, vegye már el valaki... és egy nagy rakás sz@arnak érzed magad, hogy te nem folytál szét a konyhakövön. Értem, hogy kicsi, meg tud sírni meg mosolyogni meg sz@arik meg fingik meg böfög, meg kaja után lehányja az anyját, jaj de édi... de nem vagyok képes órákon át megjátszani, hogy ezek cuki dolgok, ahogy a férjed húga sem képes erre, helyette úgy gondolta, hogy felnőtt ember módjára elég, ha őszinte a családhoz, és megmondja, hogy nem. Hát, úgy látszik nem elég...

Az mellett, hogy teljesen egyetértek az utolsóval, még iderittyentem, hogy mennyire álszentnek tartom azokat a kérdéseket, hogy jaj, a postásom szomszédjának a nagynénijének az osztálytársának a barátja nem kiváncsi a babucikámra, mert igazából ez nem kérdés, hanem kérés, hogy most fikázzuk együtt a szerencsétlent, hogy mekkora egy érzéketlen tuskó, de hát egy tüncibaba, hát nem édibédi, gügyügügyü, babababa.... Nem! Neked ő a szemed fénye, de másnak meg nem, és ez a természetes!

Pedig ezek mind hasznos valaszok voltak tolunk. Csak epp nem tetszenek valakiknek, mert a lelkukbe tiporsz vele. Es olyan egyszeruek,hogy nem viselik el, ha maanak mas a velemenye. De miert? En se pontozom le azt, aki odavan babakert, az is velemeny...