Szerintetek nem durva, hogy valaki a felesége halála után egy évre rá már élettársi kapcsolatban van?

Nagyszülőként vállalnám a gyereket, mert tudom (özvegyként) mennyire nehéz feldolgozni a házastárs hiányát, ez kivetül az ember egész életére. Gondolj bele, eddig ketten csináltatok mindent (gyerekek, bevásárlás, főzés, élet stb.) most pedig hirtelen egyedül kell megbirkózni mindennel. Nagyon rossz, hidd el, még annál is rosszabb. Az elhunytat nem tudod visszahozni. Lehet kívülről úgy tűnik minden jól megy, minden szép, kibírja az egyedül maradt társ, de belül nem ilyen egyszerű. Mindenki másképp dolgozza fel. Én egy két évessel maradtam egyedül. Még szerencse, hogy Gyeden voltam előtte, és volt/van munkahelyem. Volt megtakarításom, (hiába van az, hogy örökölsz az elhunyt után, az öröklés előtt olyan összegeket kell kifizetned, hogy égnek áll a hajad, ráadásul amit örökölsz azt is ketten kapartátok össze - bár nálunk így volt). ki tudtam fizetni az összes marhaságot, de így is nehéz volt.

Gondoljátok át újra, ne a megmaradt társat támadjátok, hanem próbáljatok a gyerekek érdekében közelebb kerülni hozzá és megérteni őt is.

Ilyen helyzetnél erősen gyanítható, hogy az apának nem volt annyira tökéletes a gyerekekhez, feleséghez való viszonya.Most kiszabadult a fogságból. Mivel van kire bízni a két gyereket, hát éli az új életét.

Sajnos, a férfiakban sokkal kevesebb a ragaszkodás a gyerekeik iránt. Amíg egyben van a család, annyira nem is tűnik ki, hiszen ott az anya, aki mindent visz a hátán.

Miert, hol van a hatar, 365 napig szemetlada aki nem szerette a feleseget, 366. nap 0:01 perckor pedig mar szabad?

Talan ezt arra kell bizni akit erint.

Én is erre gondoltam, mint a 17-es. Nem is volt olyan fontos ennek a pasinak a családja. És, ki egyetért velem, ki nem, de én nőként mondom, ha előbb elmennék az életből, mint a párom nem mostanában lenne új párja.

Kövezzetek meg, de szerintem nem normális dolog 1 évre rá élettársi viszonyban élni, az ember felesége/férje halála után,(mert, ha szakítás vagy válás lenne, simán oké), mindegy, hogy nő vagy féri, én nem tudom elképzelni, hogy igazán szerette a férjét/feleségét. Főleg, hogy papír is volt róla, gyerekek is voltak. (Papír van róla, nem úgy értem, hogy akik nem házasok, nem is szeretik egymást igazán, nem élik le egymás mellett az életük, abszolút nem így értem). De a házasság azért felsőbbrangú dolog számomra. Ezek szerint itt csak formaság volt.

Meg inkább a gyerekeknek kéne segíteni túltenni magukat a dolgokon, elfogadtatni velül a helyzetet, aztán anyukát keresni nekik.

De biztos én vagok túl ragaszkodó a páromhoz vagy a szüleimhez...

27/N

"Sajnos, a férfiakban sokkal kevesebb a ragaszkodás a gyerekeik iránt"

Ez egy rosszindulatu altalanositas, raadasul nem is igaz. Soha senkinek nem hagynam hogy elszakitson a gyerekeimtol, es barmire kepes lennek hogy ezt megakadalyozzam.