Miért kennek mindent a szülőkre?

Pontosan! Csak a szülei tehetnek róla!

Mert szerinted? Juliska néni, a harmadik szomszéd?

Vagy a csúnya televízió? (Amit nézhet a gyerek mert engedik..)

"Csak a szülő tehet arról, ha már a 7 éves gyerek trágárul beszél, verekszik és kötekedik stb.? " --- Miért, ki más? Egy ekkora gyerek még olyan szín tisztán adja azt vissza, amit a szüleitől tanul, hogy jobb se kell. Más dolog, hogy a gyerekek egymástól is tanulnak rosszat, de a szülő dolga lenne megtanítani rá, hogy mi helyes és mi nem az. Pont, hogy a kicsiknél lehet leginkább a szülőt hibáztatni.

A kamasz kicsit más tészta, ott is főleg a szülők nevelő munkája mutatkozik meg, csak ott már nagyobb hatással vannak a kortárs kapcsolatok.

Igen, a szülők tehetnek róla. A gyerekek alapvetően mintákat másolnak, és mivel általában a szülők azok, akik a mintákat szolgáltatják a gyerekeiknek, ezért egyértelmű a szülők felelőssége. Ha a gyerek már hét évesen trágárul beszél, kötekedik, verekszik, ott vagy szülői elhanyagolás áll a háttérben (a gyerek pedig ezzel akarja felhívni magára a figyelmet), vagy egy trágárul beszélő és verekedős szülőpár, akiktől azt tanulja meg a gyerek, hogy az erőszak tökéletes megoldás arra, hogy elérd a célodat.

Egyébként szerinted, Kérdező, ki tehet róla, ha nem a szülő?

szerintem részben a szülő,részben meg az,amit máshol lát. nekem anyukám elég szigorú volt,mindig a jóra nevelt,mégis volt,hogy becsaptam,hazudtam,ellógtam óráról. ez az osztálytársam miatt volt.

23/L

Nos, elmesélném egykori gyerek szemszögből a "mi jól neveltük és mindig törődtünk vele, hozzánk bármikor jöhetett" szituációt.

Az én anyámék is milyen jól neveltek, nem rosszra neveltek stb. Ahhoz képest fuccs volt a szépen kitalált programjuknak.

Mert nekik fel sem tűnt, de kitaláltak nekem egy mintát, hogy milyennek kell lennem, és nem tűrtek ellentmondást. Látszólag törődtek az igényeimmel, velem, de valójában nem. Soha, semmilyen problémámmal nem fordulhattam hozzájuk, mert pontosan tudtam, ha valami olyat gondolok/csinálok stb. ami az ő szép elképzeléseikbe nem fér bele, jön a cirkusz, a lekezelés (Jaj, minden gyerek így gondolja) a fenyegetés (Ha mégegyszer meghallom, megemlegeted.) és hasonlók.

Teljesen megtanultam alkalmazkodni hozzájuk, mutattam, amit vártak, hogy kerüljem a konfliktust és egyre inkább rájöttem, hogy én marhára nem vagyok olyan, mint amilyennek elképzeltek és szépen elkezdtem a saját kis életemet élni, úgy, hogy ők semmit sem tudtak róla. És csak azért is, sokkal extrémebben. Hazudoztam, ittam, pasiztam stb.

Aztán mikor kiborult a bili mindenki elképedt, hogy pedig milyen szép család, hogy ők mindent megadtak nekem stb.

Ja persze, kaptam ezt-azt, mindig megmondták, hogy mit illik, mi elvárt, mit nem szabad, de a lelki szükségleteimet, a személyiségemet mindenki semmibe vette, nem vettek soha komolyan, mindig jobban tudták, hogy nekem mi a jó, és mindig tanácsolták mi a jó irány. Mit tanácsolták, rám erőszakolták.

Néhány példa: zongoráznom kellett, mert anyám nem zongorázhatott, nem sportolhattam helyette. Ez csak egy apróság, de azóta is fáj. Mindig felkérdezték a leckét, mintha nem hinnék el, hogy megtanulom. (Igeen? Eleget tanultál? Na hozd csak ide akkor, hadd halljam!) Felső tagozatra kialakult bennem, hogy nem mertem hangosan tanulni, mert akkor anyám meghallja és rögtön tudja, hogy van mit megtanulni és jön is kivallatni. Ha véletlen négyest kaptam, akkor miért csak négyes? Nem tanultál eleget!

Ha a tanítás vége után fél órával nem voltam még otthon, már jött a cirkusz, hogy hova megyek én mit képzelek. Alig mehettem el valahova és alig voltak barátaim, akik voltak, azok is csak azért, mert rólam lehetett lesni dolgozat közben, és lehetett kérni a házit.

Egyszer megkértem anyámat, hogy hadd menjek el pszichológushoz, mert úgy érzem vannak olyan gondjaim, amihez szükségem lenne rá. Válasz: Neked, gondjaid? Jól fejbe kellene verni, mikor ilyenekt gondolsz. Aztán mikor elkezdtem kamuzni, és a fedősztorikkal, meg mások falazásával kiszabadultam otthonról, akkor már hirtelen lett egy csomó barátom és ismerősöm, és baromi jól éreztem magam a társaságban. Csak sajnos, mikor rájöttek, hogy milyen "rossz gyerek" vagyok, akkor több mint egy évig nem mehettem sehova gyakorlatilag és ezek a kapcsolatok teljesen leépültek, megint ott voltam magamban az aranykalitkában, ahol apuci kicsi lánya kap mindenfélét, csak kussoljon és csiripeljen szépen hadd lehessen mutogatni az ismerősöknek.

Persze, mikor kiborult a bili pszichológushoz is elakartak cipelni hirtelen, csakhogy én akkor már mindenféle együttműködést elutasítottam, mert pontosan tudtam, hogy az egész játszma még mindig arra megy ki, hogy az ő tervüknek megfeleljek és pszichológus rábeszéljen a helyes viselkedésre, nem a lelki egészségem érdekelte őket. Mikor végre kiszabadultam otthonról teljesen más lettem, mint aminek megálmodtak. Egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni azzal, ami rámszakadt, hogy nincs a sarkamban se anyám se apám, hogy irányítson, nyesegessen, kiabáljon, megmondja, hogy mit csináljak és gyakorlatilag megrészegültem tőle. Lusta lettem és rendetlen, mindenem szanaszét volt, idegbajos voltam, élveztem, hogy visszavághatok az embereknek, megvédhetem magam, nem állnak felettem, egyenrangú vagyok velük, nem foglalkoztam semmi kötelességgel, mert nem volt ott anyám, aki megmondja, hogy most azonnal álljál neki, így nem volt meg a fenyegető motiváció sem. Egy jó időbe beletelt, míg megint "normális" lettem, felelősséget tanultam, rendet és minden egyebet. Tök magamtól. Nem azért mert károm volt, hanem csak úgy, mert igényem lett rá.

Amit anyámék és mások hittek, hogy olyan jó, nem volt az. Nem engem neveltek jóra, hanem féken tartottak és próbáltak megnyirbálni, amivel azt érték el, hogy a képükbe hazudtam, hogy ne kapjak büntetést azért amilyen vagyok, meg amiket csinálni szerték, sokkal durvább dolgokat csináltam csakazértis alapon, mert annyiszor elmondták, hogy ilyen-olyan csúnya dolog és rossz gyerek vagyok, hogy akkor miért ne? Ha úgy is olyan vagyok, akkor tessék. És semmi nem a bensőmből indult ki, semmi felelősség, semmi renszeretet, semmi a világon, minden a kívülről jött kényszer hatására.

Én baromi régen elhatároztam, hogy jobban fogom csinálni. Nem haragudtam anyámékra, mert nem tudták, hogyan rombolják le a kapcsolatunkat. A viszonyunk ma jónak mondható, de korántsem bensőséges, a mai napig nem merek előhozakodni bizonyos gondokkal, témákkal, mert félek, hogy erről ők másképp gondokodnak és megütöm a bokámat megint, vagy keresztbe tesznek nekem. Pedig már rég semmi befolyásuk nincs rám, de ez teljesen berögzült.

SZóval eldöntöttem, hogy nem csak a saját fejem után megyek, hogy szerintem jó, mert ők is azt hitték. Még a gyerekvállalás előtt a férjemmel (neki is érdekes családja volt, csak ő nem lázadt fel, egyszerűen beletörődött az anya jobban tudja helyzetbe) baromi sokat kutattunk és olvastunk, hogy elmerüljünk a témában és találjunk egy utat, amin lehetőleg sikerrel gyalogolunk végig és ne akkor kelljen kapkodni fűhöz-fához, ha már baj van, mert addigra sok gyerek már leírja a szülőket és nehéz együttműködésre bírni. Eddig úgy tűnik megtaláltuk. :)