Mit tudnek kezdeni hugommal ebben az eleg kenyes helyzetben?

Elöször is HOL VAN külföldön? Mert nagyon nem mindegy, hogy Németország/Anglia vagy Irán/Törökország.

Másodszor ezek a tünetek súlyosabb depresszióra mutatnak, nem lustaságra.

Harmadszor, ha az ok a párkapcsolatban keresendö, akkor tökéletesen érthetö, ha neked - mint kivülállónak - nem beszél erröl.

"Hiaba mondom neki, hogy nem az a megoldas, hogy hazakoltozik, hanem, hogy vegre a sarkara all es elkezdi a kinti eletet.."

Egyrészt nem tudhatod, hogy neki mi a jó megoldás, szóval szerintem nem kéne neked megpróbálni ezt helyette eldönteni, sem bármilyen irányban megpróbálni befolyásolni őt ebben a kérdésben.

Másrészt ha egy év alatt nem tudott beilleszkedni és munkát keresni magának, és valóban pánikrohamai vannak, akkor minden jó szándékod mellett a fenti tanács kb. annyit ér a gyakorlatban, mintha egy alkoholistának mondanád, hogy az nem az megoldás, hogy iszik, hanem az, hogy a sarkára áll és leteszi a piát, vagy egy szociofóbiásnak mondanád, hogy nem az a megoldás, hogy bizonyos társasági helyzetekben szorong, ezért inkább kerülné ezeket, hanem az, hogy a sarkára áll, elkezd felszabadultan és magabiztosan viselkedni minden olyan szituációban, ahol mások előtt kell megszólalnia, vagy a nyilvánosság előtt szerepelnie.

Egy olyan családtagodnak, aki pánikbeteg, akkor sem lennél képes igazán segíteni, ha együtt élnétek, legfeljebb azzal, hogy keresel neki egy jó pszichológust vagy pszichiátert, ha ő nyitott erre.

Még véletlenül sem jelenteném ki, hogy ebből az állapotból valaki saját maga ki tudja hozni magát (én is ismerek egy ilyen nőt a saját környezetemben), de tudomásom szerint a többségnek ez jellemzően valamifajta terápiás támogatással sikerül, és jellemzően akkor sem rövid idő alatt.

Azt írtad, "rossz a kapcsolata". Nyilván nem tudom, hogy mikor romlott meg, de ez így egy ördögi körnek tűnik, mert egy ilyen élethelyzetben az ember egészséges önbecsülését akkor is aláássa, hogy felnőtt létre más valaki tartja egy egy éve, ha a párja ehhez nagyon türelmesen és megértően, támogatóan viszonyul az állapota miatt, ha pedig nem így van, akkor még nehezebb lehet elviselni a tudatot, hogy anyagilag kiszolgáltatott helyzetben vagyok, esetleg egy már eleve nem annyira jól működő kapcsolatban, és mégis képtelen vagyok annyira összeszednem magam lelkileg, pszichésen, hogy munkát keressek, és kitörjek ebből az állapotból.

Te magad írtad le, hogy gyökeres változást látsz nála a korábbi személyiségéhez, hozzáállásához képest. Tényleg nem tudhatod, hogy mi az oka

Szerintem sok igazság van abban is, amit a 3. hozzászóló írt. Én is éltem és dolgoztam külföldön, egyáltalán nem találtam nehéznek a beilleszkedést, pedig még csak az a baromi talpraesett típus sem vagyok, aki a jég hátán is megél, de ha ilyen állapotba kerültem volna lelkileg, akkor biztos nem maradok pár hónapnál tovább (és nem csak azért, mert én egyedülálló nőként mentem ki, így még csak az sem lett volna opció, hogy valaki eltart egy darabig, átmenetileg, amíg magamra nem találok, meg munkát nem találok magamnak, hanem azért sem, mert feltehetőleg beláttam volna, hogy ha ezzel most nem tudok megbirkózni, akkor elég valószínű, hogy fél év vagy egy év múlva se menne).

A kanapé meg a TV sorsa szerintem századrangú dolog, és tényleg nem szeretném megbántani az érzéseidet sem, de amikor azt olvastam, hogy "de milyen dolog az, hogy anyanktol visszakerne a kanapet es tv-t? Nem mintha anyanknak nem lenne sajatja, de akkor is.... Akkor minek adta oda? A baratnoitol is visszakeri vajon a tobbi eltekozolt dolgat? Amit meg eladott azt visszavasarolja? Felelotlenseg amit muvel es ebbol mar elegem van.", akkor az jutott eszembe, hogy a racionalitás szintjén valahol érthető, hogy hibáztatod és kritizálod a húgodat a rosszul, meggondolatlanul, esetleg elhamarkodottan meghozott döntéseiért, azért, hogy nem volt annyi önismerete, hogy fel tudja mérni előre, hogy hogyan fog megbirkózni egy ennyire új helyzettel, és új életet kezdeni külföldön, de ha ugyanezt kommunikálod felé akár kimondva, akár kimondatlanul, akkor szerintem azon sincs okod különösebben csodálkozni, hogy nem igazán vagy képben arról, hogy mégis mi történt vele, és miért zökkent le ennyire a sínről pszichésen.

"En elhiszem, hogy tortent valami... Ha meselne rola, probalnek is segiteni, de igy nem megy..."

Ez egy kétoldalú dolog. Ha ő netalán úgy érzi (akár okkal, akár ok nélkül), hogy valójában nem segíteni próbálsz, hanem valami mást, akkor lehet, hogy nem akar, vagy nem tud őszintén elmondani neked dolgokat.

De az is könnyen lehet, hogy még ő saját maga sincsen azzal tisztában, hogy mi az oka, hogy ilyen nehezen birkózik meg ezzel a helyzettel, pláne azzal, hogy mi a pánikrohamai valós kiváltó oka. (Ennek a hátterét jellemzően még egy képzett terapeutának is időigényes folyamat felderítenie, mielőtt tud segíteni a páciensnek önmagán dolgozni.)

Amikor az ember a párjával költözik külföldre, az rettenetesen nehéz dolog. Talán nehezebb az egyedüli költözésnél is. Az embernek nincsen mással minőségi kapcsolata, csak egy emberrel. Hiába van kivel beszélgetni az embernek a munkahelyén, mindig kívülállóként fogják kezelni. Minden nap minden szabad percében össze van zárva a párjával, és az akkor is megterhelő, ha a kapcsolatuk egyébként harmonikus.

Valószínűleg az van, hogy a hugodnak hiányoznak az itthoni társai, köztük Te is, Kérdező. Ilyenkor a legrosszabb tanács, hogy ott kezdjen valamit magával. Valószínűleg az anyagi jólét nem annyira motiválja, mert akkor már volna valami munkája, és nem panaszkodni. Ha az itthoni szétosztogatott dolgairól elmélkedik, az azt jelenti, hogy hazavágyik. Inkább segítsd a mihamarabbi hazatérését. Egyébként ezt a barátjának is át kellene látnia, és ha igazán fontos neki a hugod, akkor haza kellene jönniük. Ha meg nem akar hazajönni, akkor nem valók egymáshoz. A szakítás hosszabb távon sokkal jobb, mint odakint valami mélységes depresszióba süllyedni.