Gyermekkorban elhanyagolt, traumát átéltek, teljes értékűnek érzitek az életeteket? Milyen negatív hatást gyakorolt a szülői hanyagság?

Előre leszögezem, hogy nem szeretnék megbántani senkit, elnézést, ha a kérdésem provokatívnak hat, nem célom. Hosszú lesz, de köszönöm annak, aki elolvassa.

A kérdést egy távolibb rokonom vetette fel, aki nehéz gyerekkort élt meg. Jó néhány megalázó, visszataszító dologról mesélt: embertelen étkeztetési szokások (kutyakaja), büntetésként fakanál, elhanyagoltság. A története olykor zavaros, de összességében az egyik szülője nagyon emlékeztet a (nevelő)anyámra.

Verések, elégedetlen megjegyzések, oktalan szidalmazás ("Hülye vagy; hülye az alakod!", "Bárcsak ne varrtak volna a nyakamba egy ilyen riherongy semmirekellőt!" stb.); a mai napig semmi létjogosultsága nincs a véleményemnek az ő házában, főleg ezért: "amíg az én fedelem alatt laksz..." Mindenben ügyetlennek és ostobának néz (szidja a mosogatásomat, a takarítást, a főzési módszeremet (magamnak főzök, "Ő nem eszik az én mocskomból")), nem tanított semmire és nem segített semmiben, de mára elvárja, hogy mindent ELSŐRE tökéletesen csináljak és tudjak. Sokat hasonlítgatott másokhoz ("Ne csináld ezt/azt, mert mit szólnak az UTCÁN?!" - pl. öltözködésnél), mindenben csak a hibát keresi, elégedetlenkedik. Soha nem hajlandó elfogadni, hogy nincs igaza, még ha nyilvánvalóan téved is. Legtöbbször egy értelmes vita is ezzel zárul a részéről: "mit képzelsz, te kis sz**os, a tojáshéj a p***ádon van". Apám és a testvérem alkalomadtán az ő oldalára állnak.

Épp ezek miatt semmi önbizalmam, bizonytalan vagyok mindenféle döntésemben, sokszor támaszkodom mások tanácsaira. Úgy érzem, bármit csinálok, azt úgyis elszúrom. A barátom anyukája az elmúlt két évben anyám helyett anyám volt, de máig ha megkér, hogy csináljak meg valamit, hevesen kezd el verni a szívem, "hiszen úgyis sz** lesz." És mindezt szégyellem, leplezem.

A rokonom viszont sokkal rosszabb. Mindenféle emberi kontaktust kerül (interneten társalgunk), senkivel nem képes hosszú távon kapcsolatot fenntartani, paranoiás. Rendkívül sötét gondolatai vannak ("megkapják a méltó büntetésüket", "kinyírnám az egész családomat"), mindehhez rasszista, nemzetszocialista nézetei vannak. Az élet számos terén sikertelen, lassan reagál dolgokra, olykor ok nélkül kezd el gonoszkodni még azokkal is, akikkel jóban van. Mindezt egyes egyedül az anyjáékra fogja. Képtelen dolgokat állít olykor.

Köztetek van olyan, aki gyermekkori/fiatalkori bántalmazásban és/vagy elhanyagolásban élt? Teljes értékűnek érzitek a mindennapi életeteket, elégedettek vagytok magatokkal? Vagy vannak olyan, főleg szülői hibából kifolyó problémáitok, amik megnehezítik ezt? Ti hogyan küzdöttétek le a gátlásaitokat, az esetleges problémáitokat?

Én költözőben vagyok, de anyagilag és lelkileg is nehéz. Dolgozom, tanulok, hónapokra elutazom a barátomhoz, kerülöm az otthonlétet. Azután pedig minimalizálni fogom a kapcsolattartást a családdal, mert telefonon keresztül is mérgezőek. Ha véletlen kicsúszik a számon, hogy nem szívesen megyek haza, a válasz: "hát mégis mit képzelsz magadról, minden a s**ged alá lett téve, nézdmá' az elkényeztetett kis hálátlan csitrit". Anyám valóban nem veszi észre magát?

21/L