Gyermekkorban elhanyagolt, traumát átéltek, teljes értékűnek érzitek az életeteket? Milyen negatív hatást gyakorolt a szülői hanyagság?

Nekem sem volt jó gyerekkorom, és engem is megviseltek a szüleim, akik pedig azért sokkal jobbak voltak, mint amiről te írsz.

Ismerek viszont négy olyat is, egy férfit és három nőt, akik az általad írtakhoz hasonló súlyos traumákat éltek át gyerekkorukban, egyikük sem tudta feldolgozni a történteket, mind a négyen súlyos lelkibetegek - az egyikük harmincas, a másikuk negyvenes, ketten már ötvenesek -, és nagyon nehéz életük van.

Szerintem azt kell megértenetek, hogy szüleitek egyszerűen rossz emberek. Nem azért bántottak titeket, mert bármi baj van veletek, hanem egyszerűen azért, mert rossz emberek, a világ legjobb gyerekeit is bántották volna. Semmit nem kell magatokra vennetek abból, amit mondtak nektek, beteg emberek rosszindulata az egész. És máshogy nem lehet véget vetni a mérgezésnek, teljesen hátat kell fordítani nekik, még a port is verjétek le a lábatokról, amikor otthagyjátok őket.

Tudod, vannak olyan emberek, akik alkalmatlanok szülőnek. Hiába születik meg a gyerek, valahogy mégsem tudják elsajátítani vagy őszintén érezni azokat a dolgokat, amiket kellene, ami miatt eleinte szégyellik magukat, később pedig a cseperedő gyermeket kezdik el inkább hibáztatni, hiszen biztos ő nem szerethető, az a gond.

A helyzet még bonyolultabb, ha a szülőnek a gyerek nem a sajátja. Nem ismerem a családi helyzeteteket, hogy hogy lett Ő a nevelőanyád és mi a helyzet a vérszerintivel, de elmondom, mit gondolok, Te pedig levonod a konklúziót. (Bocsánat, ha összeesküvés-elméletnek hangzik.)

Esetedben, a nevelőanyád konkurenciát lát benned, egy olyan nőt, aki elvonhatja édesapád figyelmét/szeretetét. A nők ilyen helyzetben mindig jobban félnek a saját nemüktől, ezért ő ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy annyira összetör, amennyire csak lehet, hogy később aztán még inkább ne legyen erőd vele szembeszállni. Ennek a viselkedésnek nem feltétele a nem-biológiai kapcsolat, de itt kevésbé abnormális.

Tudja, hogy ezekkel sokkal nagyobb kárt okoz, mintha fizikálisan megütne, mert belülről kezd el szépen lassan megmérgezni. A "hülye/csúnya/felesleges/teher vagy" mondat bár nem túl cifra, mégis megtalálja egy fejlődő lélekben a réseket, ahol befurakodhat.

Nekem apai részről voltak zűrök gyerekkoromban. Soha nem ütött meg, viszont intenzíven alkoholizált és csinálta a fesztivált otthon. Én a magam kis 13-14 éves fejével pedig elég keményen szembeszálltam vele, ami persze őt igen-igen bosszantotta. Olyannyira, hogy a válás és az elköltözése után sokáig én voltam a bűnbak, "aki kirúgta otthonról". Már akkor is szerette hajtogatni, hogy egy idióta kamasz vagyok, aki nem tud mit csinálni jó dolgában, csak mondani a magáét, és fogjam be a szám, mert fogalmam sincs, miről van szó. Satöbbi, nem cifrázom, el tudod képzelni. Abban az időszakban egyébként is sérülékeny voltam és lelkileg ingatag lábon álltam, mert előtte néhány évvel történt egy borzalmas eset velem (ami nem a családhoz köthető) és nem igazán kaptam hozzá senkitől segítséget, hogy feldolgozzam. Visszatérve nem tartottam apámnak, mert túl sok nehéz, fájdalmas napot okozott, holott kicsiként sokkal jobban kötődtem hozzá és sokban is hasonlítunk. Az elmúlt években a személyes kudarcainak köszönhetően (munkahely elvesztése, többször baleset) megváltozott, és próbál "kedveskedni".. Illetve kicsit meg van sértődve, hogy én miért nem keresem őt sosem (vidéki vagyok és két éve Pesten tanulok).

Tudod, ahogy az ember felnő, ha a gondolkodó típusba tartozik, sok mindent átértékel. Pl. a káros szavaknak az értelmét. Én is elgondolkodtam rajta, hogy hová is jutottam és hová is juthatok. Az évek alatt kimásztam a lelki mélyrepülésből, amit az az eset okozott, és rájöttem, hogy sokkal erősebb vagyok, mint hiszem.. És ekkor jöttem rá arra is, hogy ezek csak szavak. Szavak, amikkel a másik ember a saját gyengeségét és a saját félelmét kompenzálja velem szemben.

Amikor valaki így viselkedik és pl. azt mondja, hogy hülye vagyok, akkor szimplán nem fogja fel az értelmét a gondolataimnak, mert kevés hozzá. Az értetlenség pedig félelmet szül, mert a másik ember felsőbbrendűnek tűnik. Amikor azt mondja, kölyök vagyok még, akkor igazából nem tud semmilyen értelmes érvet felhozni, csak hajtogat valami ősaforizmát a saját védelmében, hogy az mint valami varázsige, megvédje (mint a "mert úgy van és kész"). Az "amíg nálam laksz" mondat a birtoklást akarja felettem bebiztosítani, mert tudja, mással nem érzékeltetheti, hogy felettem áll.

Én eljutottam odáig, hogy ez már lepereg. Látom magamat, ahogy haladok előre az életben, sikereket érek el, újabb és újabb fejezethez lapozok, a másik pedig ül a saját koszkupacában és zsörtölődik.. Az élet mindig válaszol és kompenzál, hogy egyensúlyban legyen. És ettől néha kárörvendeni lenne kedvem, de nem teszem. Egyszerűen, nem foglalkozom vele. Nem haragszom rá, mert a harag csak nekem ártana, hanem elengedtem. Menjen, csináljon, amit akar.

Ha az embernek van egy társa, mondjuk egy párkapcsolatban, az sokat segíthet - nekem is sokat segített. Megerősített benne, hogy különleges vagyok és jóval többre hivatott, mint amit egyébként korábban hittem magamról.

Elég hosszúra nyúlt a szövegem, bocsánat.. A lényeg, amire ki szeretnék lyukadni, hogy legkönnyebben úgy lehet ebből kimászni, ha az ember átbillen és megtalálja a saját motivációját. El lehet jutni a legaljára, mondjuk azzal, hogy egy semmirekellő, szar alak vagy. Oké, ez megvan. Most már tudod, hogy nulla vagy. Akkor most ezután? Mert ennél lejjebb nem tudunk menni.. Hát akkor nézzük meg, mi van feljebb.. És jé, kiderül, hogy ha mégis megpróbálsz valamit, mondván, nincs veszíteni valód, akár még sikerélményed is lehet.. És jé, igazából mosolyognak rád az emberek, és jé, nem köpnek le a buszon, és jé, egyébként mindenki másnak ízlik a főztöm és jé, értékelik a gondolataim.

Költözz el (a rokonod is - de nála úgy látom súlyosabb a probléma, talán pszichológusra is szükség lehet), amilyen hamar csak lehet, zárd le, engedd el és ne hátra tekingess, csak előre. Sokkal több értelme van. :)

Alapvető pszichológiai axióma, hogy a gyerek a szülőt feltétlen szereti és ragaszkodik hozzá. Attól függetlenül, hogy miként bánik vele a szülő.

Szerintem jó úton haladsz, de szakértő segítségre is szükséged lenne. Egy jó pszichológus teljesen rendbe tudna tenni, hiszen a felismerés és az elhatározás megvan benned. Így hatékonyan tudnátok együttdolgozni.

Nalunk is volt sok hasonlo, amit peldanak leirtal, orokbefogadott vagyok, anno ezt maskepp neztek, mint most.

Retteges, h "kijon a rossz ver belolem", nem csak a csaladom, tanarok, osztalytarsak, szomszedok koreben is ment az alazas, nem volt konnyu. Testi fenyites mindennapos volt, nem reszleteznem, de nem annyirol volt szo csak, h a popsimra legyintettek.

Most diplomas pedagogus vagyok, tul a gyokerkeresesen, a verszerinti csalad feldolgozasan, csaladom van, ferjem, gyerekem, sajat lakasom.

Hosszu volt az ut, volt benne sok kanyar, es cseppet sem volt egyszeru ezeket feldolgozni, megerteni.

Oda kellett eljutni, h ez az o velemenyuk volt, es ez nem hataroz meg engem. Nem vesztes, gyoztes vagyok, mert itt vagyok, nem adtam fel, buszke vagyok magamra, es emelt fovel tudok a vilagban korbenezni, mert hiaba minden joslat, nem lettem k.u.rv.a.

A felelem taplalta a sok bantast, de en nem vagyok hajlando felni.

Ket dolog segitett, a dac, mert kamaszkoromban pontosan tudtam, h nincs igazuk, es folyamatosan szembementem veluk, a masik pedig egy volt tanarom, aki mellettem allt.

Nincs varazsszer, hinni kell magadban, es onbizalmat novelni, amit ugy tudsz megtenni, h folyamatosan ele allsz a kihivasoknak, es meglepsz olyan dolgokat, amik a komfortzonadbol.

A második válaszoló vagyok megint. Egyébként pontosan annyi idős vagyok, mint Te.

Így már kicsit tisztább a kép, köszönöm, hogy kifejtetted. Ezesetben elvetném a konkurenciás teóriámat, hiszen sokkal egyszerűbb dologról van szó.

Ahogy az első válaszoló írta, vannak rossz emberek. Akikben annak idején eltört valami, elfáradtak, megkeseredtek, felkelnek reggel és amikor a tükörbe néznek, arra gondolnak, hogy utálják magukat, utálják ezt a napot és utálják a világot. Az ilyen típusú ember morog, ha süt a Nap, morog, ha esik az eső, hogy drága a tej, hogy miért vannak annyian a buszon, hogy a szomszéd nem köszön elég hangosan, de különben is minek ment ki az erkélyre, talán leskelődik? Az ilyen emberek elvesztenek minden személyes ambíciót, ezért életük sekélyessé és céltalanná válik.

Ahogy az ember idősödik, ez még inkább felerősödik. Hiszen elér egy kort, rájön, hogy kevesebb van hátra, mint amennyit már megélt, rájön, hogy igazából nem volt ez olyan sikeres élet, mert sok mindent nem tudott megtenni, amit szeretett volna. Fiatalként sok mindenről álmodott, és tessék, most itt tart..

Az ilyen embereknek a csendes melankólia nem barátja. Ők úgy vannak vele, ha nekik rossz, legyen rossz mindenki másnak is. Mert ők miért boldogok? Hogy merik az ő orruk alá dugni az elégedettségüket? Ezért aztán hangosan fog zsörtölődni, beszól a boltban, buszon, otthon mindenért, mindenkit szid, hibáztat és gyűlöl. (Gyakori eset, hogy egyesek ilyenkor magukra húzzák a vallásosság álcáját, és azzal próbálják igazolni magukat, hogy ők hitkű katolikusok, hát lássa mindenki, ő templomba jár, ezért majd a mennybe jut.. Reméli, mindenki más meg majd megrohad a pokolban. Persze nem minden hívő ember ilyen, de sok ilyen példát látok.)

És itt visszakanyarodok oda, amit korábban mondtam. Azért bánt, mert gyenge. Mert fiatal vagy, előtted az élet, friss a tested, vannak vágyaid, álmaid és céljaid. Olyan vagy, amilyen ő más sohasem lesz. És ettől irigy lesz. Neked még vannak lehetőségeid, neki már nincsenek. Te még azt kezdesz az életeddel, amit akarsz, beutazhatod a világot, lehet boldog családod, ha valami nem jó, válthatsz vagy tehetsz ellene.. Ő már semmi ilyenre nem képes.

A döntés már csak a Tiéd. Hagyod, hogy beléd csimpaszkodjon és húzzon, húzzon lefelé? Elárulom, ha igen, pontosan olyan leszel évtizedek múlva, mint most ő. Haragudni fogsz a világra és bántani fogsz mindenkit, akit elérsz. Vagy pedig, kihasználod a lehetőségeidet és fénysebességgel elindulsz előre?

Tudom, kimondani könnyű, megcsinálni nem. De kaptál rá esélyt a párod és a családja képében, hogy el tudj indulni valamerre.. Semmit nem kell eltűrnöd és semmivel nem tartozol senkinek. Rendben, felnevelt valamennyire, de ettől ő még nem lesz szent életű mártír. Nem kell Téged okolnia azért, mert megszülettél. Nem a Te döntésed volt. Ez viszont most már a Tiéd.

Az előzőek írták a pszichológust, ha lesz rá időd, érdemes kipróbálni, segíthet. Ha egyetemista vagy, az egyetemeken sokszor van ingyenes mentálhigiéniás gondozás, oda mehet bárki, aki ott tanul. (Legalább is náluk van ilyen.)