Hogy tudnám elfogadni, hogy a férjem tényleg akarhat segíteni a háztartásban?

Elég faramuci a helyzet, általában a fordítottja szokott lenni a probléma.

Olyan családban nőttem fel, ahol anyukám mindent elvégzett a háztartásban, apám egy vajas kenyeret se kent meg soha magának, nemhogy mosogatott volna. Hétvégén füvet nyírt vagy falevelet gereblyézett, hosszas könyörgésre megszerelte, ami elromlott, de ennyi. Nagymamám is abszolút kiszolgálta nagypapámat.

Nekem az a lett a természetes, hogy a háztartás a nő dolga. Lassacskán már rájövök, hogy nem feltétlenül, de hiába tudja az eszem, még mindig fura.

Szegény férjem próbálkozik. Mikor futkosok, mint a mérgezett egér, és párhuzamosan próbálok főzni, mosogatni, porszívózni stb., mindig kérdezgeti, hogy mit segítsen. Nekem meg nincs képem azt mondani, hogy légy szíves mosogass el, mert az van bennem, hogy csak azért kérdezi, hogy ne mondhassam, hogy meg se kérdezte... meg hogy ő többet dolgozik, mint én, alig jut ideje a magánéletére, hadd pihenjen stb.

Vagy ha kinyögöm, hogy esetleg-netán-hanembaj felporszívózhatna, és ő azonnal ugrik, de még viccelődik egy sort azon, hogy a szőnyegen ő porszívóz, a parkettán meg én, haha (1 db másfél négyzetméteres szőnyeg van az egész lakásban). Én meg rögtön görcsbe rándulok, hogy nem is kellett volna ezt kérnem tőle...

Sőt, még rosszabb: elmosogat, de kb. 10x annyi vizet használ el, mint én szoktam, és még én duzzogok a végén. És inkább én csinálom, mert én legalább takarékoskodom.

Nem akarom az ő nyakába testálni a házimunkát, még a felét se, de tényleg könnyebbség lenne, jólesne, ha néhanapján felporszívózna, míg én főzök. De nincs pofám megkérni, hiába tudom, hogy nem venné a lelkére, sőt. Hogy vessem le ezt az attitűdöt?