Tátongó anyahiányom van felnőttként, ki segíthet rajta?

31 éves nő vagyok,férjnél. Egész életemben tanultam,többször diplomáztam,dolgozom,lakást szereztem,háztartást vezetek,anyám mégis korán elhagyott. A szüleim még gyerekkoromban elváltak,így apám nem volt,de ami nem volt,az nem hiányzik. Anyámnál támogatási időszak volt,amin túl ő nem támogat engem,nem foglalkozik velem,csináljak,amit akarok. Neki az lett volna a fontos,hogy minden elvárását teljesítsem,mert ha nem,lelkileg meggyötört,üvöltött,vagy ha épp nem,akkor napokig nem szólt hozzám 'nincs miről beszélnünk egymással' címen. Én mindig sírva,ordítva zokogva könyörögtem,hogy helyreálljon a rend,és újra szeressen,de olyankor sokszor ő is sírt,hogy mit teszek vele,és én vigasztalhattam őt,nem ő engem,és igenis fájt nekem őt mindig sírva látnom. Nem buliztam,nem herdáltam a pénzt,nem kválkodtam,stb,csak nem azt a pályát választottam,amit ő,amiben ő a mai napig dolgozik,és nem ültem állandóan a szoknyáján esténként,ahogy szerette volna,hanem mentem a tanulás,a munka után,illetve a párommal voltam. És végül őt választottam,akit ő nem akart,sírt,zsarolt,pénzzel,érzelmileg és az egészségével,ez 1 évig ment,aztán ebből léptem én ki,és a férjemet választottam. Akkor megmondta,hogy eddig csak pénzt nem adott,mert a támogatási időszakom rég lejárt,de mostmár semmit,kaját se,mert úgyis megosztom a férjemmel,és ő nem ehet belőle.

Semmi gond,megéltünk mi,mégha a legolcsóbbakból is,csak közben láttam a másik családot.

Anyósom egy tündér,aki engem első perctől kezdve elfogadott,de nem tudtam,hogy tudnak így fájni dolgok,dolgozó nő létemre lassan átmegyek gyerekbe.

Anyósom mindig hangoztatja,hogy természetesen neki mindig is a gyereke lesz az első,legyen akárhány éves,és csináljon bármit,nekem meg szó szerint megmondta az anyukám,hogy van olyan helyzet,amikor le tud mondani rólam,azért,mert nem azt a párt választottam,akit ő akart nekem. És le is mondott rólam. Férjem sokszor indulatos az anyjával,amikor rossz napja van,ilyenkor anyósom inkább átjön,kibékíti,megnyugtatja,megérti,hogy nehézségeink vannak,nem haragszik meg,míg nálunk ugyanezt én csináltam az anyámmal,pedig nekem is szükségem lett volna a fordítottjára!

Nemrég anyósom nyugtatólag megfogta férjem kezét,mikor maga alatt volt,én hirtelen nem tudtam visszafogni magam,és könnybe lábadt a szemem,erre kapcsolt,és gyorsan megfogta az én kezemet is,s még át is ölelt -itt már sírtam-,mert látta,hogy hogy nézek a kezére,és igen,azt akartam,hogy az én kezemet is megfogja!

Másik: amit kap a férjem az anyósomtól,mindent megoszt velem,mi élünk,ahogy tudunk,de a jobb dolgokat tőlük kapjuk. Nemrég kapott egy jó minőségű,drága kólát,hogy vigye el munkába,míg mi az olcsó tescósat vesszük,hogy spóroljunk. Komolyan nem tudom,mi ütött belém,én nem sajnálok a férjemtől semmit,de eszembe jutott,hogy én egy liter tejet se kapok anyámtól,és férjem látta,hogy nézek a kólára. Gyorsan elcsomagolta magának a tescósat,és az egészet nekem adta,amit az anyjától kapott,erre a nyakába borultam,és megint elkezdtem sírni.

Nem tudom,miért megyek már át gyerekbe,mihez kezdjek magammal,úgy szégyellem magam. A férjem nem lehet az anyám,az anyósom sem,ezzel tisztában vagyok. A pszichológus is csak beszél,ő se tud az anyám lenni. Ez kb pár hónapja jött ki rajtam,addig erős,önálló nőnek éreztem magam. Most is patakokban folyik a könnyem,ahogy írok. Gyerekünk még nincs,hiszen talán magam is gyerek vagyok. Hogyan tömhetném be ezt az űrt magamban?