Elvált emberek, hogy lehet annyira megutálni a volt párotok (akit ugye valaha szerettetek), hogy az már-már szinte gyűlölet?

Könnyen. Nincs benne semmi kirívó. A 7-es es a 8-as nagyon jol leirta egy reszet annak, hogy miert alakulhat ez ki.

En is megutaltam a volt ferjem. Egyszeruen azert, mert az evek alatt ahogy elmult a szerelem es elvileg maradt a szeretet, ugy az o viselkedese egy ido utan mar a szeretetet se tukrozte. En fejlodtem egy iranyba o egy masikba. A kozos csaladi dolgokba se egy iranyba mentunk es lassan megismertem milyen ember is valojaban. Es a teljes kiabrandulas utjan kap az ember olyan sebeket, mert belemegy olyan vitakba, hogy az egyszercsak akkumulalodik es gyulolni, utalni kezdei egyik fel a masikat. Sot ez altalaban kolcsonos. Amikor kigyot-bekat kiabalnak az még az a fazis, amikor erzelmileg nagyonis erintettek, faj nekik az egesz, megbantottak, igazsagtalansagnak erzik ahozy veluk a masik viselkedik, viselkedett stb. ha elmulik, akkor mar nemilyen lesz. Sajnos sok mulik az erzelmi intelligencian is, az onismeretn, a latott csaladi mintan es a tarsadalmi hozzaallason is. Regebben es talan meg most is sokan, ha meghalljak, hogy valaki valik, akkor hogy a valoban levo felet, akinek a rokonai/baratai, vigasztaljak elkezdik a masikat szapulni. Ez csak ront a helyzeten, hiszen aki hajlamos elpanaszolni mekkora bunlo vele a volt ferje es erre azt hallja igen az! Es még fokozzak is, ott kesobb marad abba ez a kigyos-bekas fazis.

Akik higgadtan, belatva, hogy a kapcsolatuk kolcsonosen zatonyra futott felallassal valnak, azoknal ritkan megy a sardobalas. (Hacsak nem derulnek ki utolag stiklik, ahogy azt mar mas is irta...meg arulasok, becsapasok.)

Ez pont olyan mint a bizalom kb. Nagyon nehééz felépiteni, de irtózatosan könnyű lerombolni.

Meg a legtöbb válás, nem szép kimenetelű, általában megcsalás vagy megunás miatt lesz. Igy meg persze, hogy csalódunk a másikban, akinek elhittük hogy önzetlenül szeret minket és "amig a halál el nem választ".

Bár én még nem vagyok házas, volt egy exem pár éve, nagyon megszerettem, de idővel mikor megismertem jobban, egyre jobban taszitott el magától. Persze én amennyire kezdtem tőle tlávolodni emiatta, ő megra kezdett mégjobban megszeretni.

Viszont ott mentális különbségek voltak.

A vége nagyon csúnya lett, sajnos én tetem egy olyat amit nem kellett volna. Biztos rájött, azóta ha találkozunk valahol egymásra sem köszönünk.

Van ilyen is.

És biztos utál.

Nos én tudnék mesélni.

25 évvel ezelőtt mentem férjhez. 3 évig voltunk egy pár amikor megkérte a kezem, és igent mondtam. Én szerelmes voltam, és azt hittem ő is szerelmes belém. Ő már volt nős, mindössze 1 évig, és persze csak az ő és a szülei történetét hallottam. A volt feleség félrelépett, elhagyta egy másik férfi miatt. Hittem neki. Házasságunk 2 évében amikor 23 éves voltam, még nem vettem észre a gondokat. Mert még mindig szerelmes voltam. Így az, hogy naponta többször hívott a munkahelyemen (akkor még mobil nem volt, csak céges vonalas telefon) eleinte nem zavart. Ahogy az sem, hogy sokszor értem jött ha korábban végeztem, hazakísért, majd ment dolgozni. Elhittem, hogy aggódik értem. Aztán jöttek a többi dolgai amit már egy kívülálló is furcsán vagy döbbenve nézett, és nekem is kezdett kinyílni a szemem. Pl: Meghívtak minket a közös barátok karácsonyi partira. Elmentünk, jól éreztük magunkat. Táncoltam az egyik unokatestvéremmel. A férjem bekattant, és odajött mondván. Csak azért nem vágom el a torkodat mert ünnep van. Persze mi haza is mentünk, mert nem maradt tovább. Vagy éppen a boltban voltam (vidéki kis faluban éltünk) amikor az egyik távolabbi szomszédasszonyom megkérdezte, hogy engem nem zavar az, hogy a férjem követ mindenhová? Amíg nem említette meg, fel sem tűnt. Nem is sejtettem, hogy minden lépésemet követi, hiszen tudta hova megyek. De elkezdtem figyelni, és bizony követett. Mindenhová. Egyszer a piacon vásároltam amikor láttam, így gondoltam ha már úgyis a nyakamban liheg akkor segíthet hazacipelni a cuccokat. Odamentem hozzá, hogy szóljak, segítsen. De ő rám nézett, és dühös lett mert lebukott. Egy szót sem szólt, elment, nem segített. Amikor hazaértem, az előszobában voltam amikor kiviharzott a szobából, és hatalmas pofont adott, hogy merre voltam ennyi ideig, mert ő már 15 perce otthon van. Megdöbbentem, életem első pofonja, és nem értettem miért. Persze jött a bocsánatkérés, ígéret, hogy többé nem fordul elő. Hittem neki. Nem kellett volna. Én elmondtam, hogy tudom, hogy les, követ, és ha nem fejezi be, akkor elhagyom. A munkahelyemen is szóltam, hogy ha ő telefonál tegyék le. Bepöccent. Nem tudott elérni, nem tudott követni (mert mindig szóltam, hogy látlak, ne csináld ha jót akarsz) Elvesztette az irányítást felettem. Egy ideig csendben dühöngött. Persze regényt írhatnék az apró dolgai miatt, de gondolom eltudjátok képzelni. Nem jó ez sem de nem jó az sem. Sós az étel, sótlan az étel stb. Kezdtem kevésbé szeretni, de még bennem volt, hogy 5 éve vagyunk házasok, és inkább sajnálom mint megvetem. Amikor próbáltam rábeszélni, hogy menjünk orvoshoz mert szerintem neki valami betegsége van, éktelen haragra gerjedt. Nekem ugrott, a hajamnál fogva a falnak vágott, majd a torkomat szorítva őrjöngve kiabálta, hogy egy mocskos vagyok aki összeállt a volt nejével aki telebeszélte a fejem. Aznap este én bolond az anyósomhoz és apósomhoz menekültem. Ők a fiúk pártját fogták, és elérték, hogy ne rohanjak a rendőrségre, hanem adjak egy újabb esélyt a férjemnek. Persze jött a ne haragudj, szeretlek, soha többé nem teszem szöveg. Adtam egy új esélyt. 2 hétig mint a vihar előtti csend. Minden szép és jó. Hinni akartam, hogy az utolsó eset miatt rájött elveszíthet, így megváltozik. Naiv voltam? Igen, mert ha már nem is voltam szerelmes belé, de még mindig hittem abban, hogy a házasságom lehet boldog. Nagy hiba volt. Egyik nap úgy mentem haza, hogy a munkahelyemen kapott nőnapi virágot, és kis ajándékot is vittem magammal. Akkor még szokás volt a cégeknél, hogy nőnapkor a hölgyek pici virágot kapnak,és valami kis csokit. Nem csak nekem, minden nőnek. De otthon amikor ezt meglátta, elborult az agya. Megvert. Jobban mondva úgy összevert, hogy a kórházba kötöttem ki. Eltörte az orromat karomat, több zúzódásom lett. A kórházban megtettem a feljelentést, és a nővéremet kértem, hogy adjon menedéket. Rendőröket kértem, hogy adjanak védelmet, ne engedjék be hozzám. Egy világ tört össze bennem, és ez volt az a pont amikor azt mondtam: Elég! Én már nem szeretem, félek tőle, és kiráz a hideg ha meglátom.

Beadtam a válópert. Semmi nem kellett a közös vagyonból, csak tűnjön el az életemből. A válás sem ment olyan könnyen mint manapság. Ő ragaszkodott a béküléshez, és a bíró adott neki esélyt. Én nem. Én nem akartam semmit. Ezért elkezdte zaklatni a nővéremet, és a családját. Megfenyegette, hogy ha nem enged haza, a gyerekeinek még baja esik. A nővérem férje laposra akarta verni, de tudtam, hogy erre megy ki a játék. Eltávolítani a legerősebb embert az útból, hogy ő tegye amit akar. Inkább elköltöztem az ország másik végébe. Csak a nővéremnek mondtam el hova. Azt hittem végre minden bajomnak vége, mert eljött az a nap amikor törvényesen is kimondták a válást. Szabad lettem. Én innentől kezdve nem foglalkoztam vele, élni kezdtem az életem. Nem voltam már éber, nem voltam gyanakvó. Csak boldog. Persze fiatal nőként szerettem volna újra szerelmes lenni, és egy társat magamnak. Így a kollégám randihívását elfogadtam. Este készülődtem, úgy éreztem magam mint aki 16 évesen élete első randijára készül. Csöngettek, azt hittem a kollégám jött, de az ajtóban a volt férjem volt. Még megszólalni sem volt időm. Berontott, és nekem támadt, hogy ha az övé nem lehetek, akkor senkié. Én csak annyit érzékeltem, hogy megint durván megvert, majd elájultam. A kórházban tértem magamhoz, ahol egy kedves orvos (tényleg nagyon édes volt) közölte, hogy több órás műtétem volt, sajnos a lépemet el kellett távolítani, mert a kés pengéjének egy darabját ami a csontomba tört bele. Több késszúrással feküdtem a kórházban. Az életemet a kollégám mentette meg, aki nem sokkal rá éppen a randi miatt jött hozzám.

A volt férjemet elítélték, és én bár azóta férjhez mentem újra (igen a kollégám lett a férjem, és ő egy áldott jó ember) de még ma is előfordul, hogy minden ok nélkül körbenézek, nem követnek-e.

Én bizony utálom a volt férjemet, sőt szinte gyűlölöm.. Pedig volt idő amikor fülig szerelmes voltam belé..

Hát pedig nagyot tud fordulni a világ!

9 évig voltunk házasok a férjemmel,nyugis természetű volt, nagyon szeretett a gyerekeivel foglalkozni, apró vitákon kívül nem volt nézeteltérésünk soha, voltak közös programjaink bőven.

Aztán jött neki az új szerelem, és hirtelen ráébredt, hogy nem való neki a család, és elhamarkodta a gyerekvállalást. Mondta ezt 3 gyerek után.

Elment, és elkezdett vadulni. Ez önmagban még nem lett volna baj, de belevitte a gyerekeket is ( a legkisebb akkor volt 3 éves). Biztosítás nélkül sziklamászás, dupla gyereküléses biciklin 2 gyerekkel lefelé a cross-pályán, szánkózás sípályán, meg hasonlók.

Nagyon fájt amikor elment, de ezekért meggyűlöltem egy időre. El mondjuk nem tiltottam tőle a gyerekeket, de korrekt felügyelet nélkül nem vihette el őket.