A férjjel vagy a feleséggel értetek egyet?

Véleményem a dologról, hogy aki ilyen kérdéssel, szöveggel áll elő ne akarjon gyereket.

Egy tolmács nőről van szó a sztoriban, esze ágában nem lenne nem dolgoznia.

Komolyan sajnálom, a nőket néha a piac kínálat miatt.

Ez egy vicc.

Egy olyan embertől, aki egy nagy család feje akar lenne, elvárható lenne az is, hogy tudja, mit akar:

- azt, hogy a felesége maradjon otthon a gyerekekkel minél tovább, mert meggyőződése, hogy ez a KÖZÖS gyerekeik érdeke (ezzel a feleség áldozza be a karrierjét vagy annak egy jelentős részét, amit lehet, hogy nem érez áldozatnak, de akkor is tény, hogy megakad a karrierje, és 3 gyerekkel szerényebbek lesznek a lehetőségei, még akkor is, ha szerencséje van, tolmácsként akár otthonról is sokféle munkát végezhet, rendkívül rugalmas munkabeosztásban - viszont vállalja, hogy könnyen kiszolgáltatott lesz, ha a férj 3 gyerek után úgy dönt, inkább egy 20 éves csajjal lelép) Ekkor viszont vállalni kell, hogy ez KÖZÖS döntés: ezután ő ad bele több pénzt, a felesége meg a karrierjéről való lemondást, a gyerekneveléssel járó munkát (amit a férfi valószínűleg úgysem vállalna be - "a gyereknek az anyjára van szüksége": remek kifogás, de persze "nagy családot" akar...)

- vagy azt, hogy a felesége továbbra is nagyjából annyit keressen, mint ő, ezzel megtartva a anyagi egyensúlyt a kapcsolatukban: akkor viszont ne várja el a feleségtől, hogy maradjon otthon a gyerekekkel, hanem adják be őket bölcsődébe, amint lehet, meg keressenek bébiszittert. Csak aztán ne sírjon, hogy idegenek nevelik a gyerekét, hanem örüljön a pénzének.

Ez a férfi nagyon nem érett meg a családalapításra. Anyám tanácsát idézném a feleségnek, aki mindig azt mondta, egy nő csak annyi gyereket vállaljon, amennyit, ha úgy adódik, egyedül is fel tud nevelni...

" egy nő csak annyi gyereket vállaljon, amennyit, ha úgy adódik, egyedül is fel tud nevelni..."

Ez arany igazság, nagy kár, hogy ennek a bölcsességnek meg kellett születnie.

Ha szigorúan csak a dolog anyagi oldalát nézzük, akkor ha én lennék ilyen helyzetben feleségként, abban az esetben mennék bele ebbe, ha

1) lenne egy - akármilyen kicsi - saját lakásom, a kizárólagos tulajdonomban, hogy egy esetleges válás, pontosabban a válási szándék bármelyik fél részéről történő kimondása után legyen hol élnem akkor is, ha bármi váratlanul adódó egészségügyi okból netalán tartós táppénzből vagy GYES-ből lennék kénytelen élni, amiből nem tudnék még egy egy albérletet finanszírozni a puszta megélhetésemen felül. A saját lakástól, mint feltételtől abban az esetben tudnék eltekinteni, ha lenne annyi megtakarított pénzem, hogy egy garzonlakás 2-3 évi albérleti díját ki tudom szükség esetén fizetni.

2) lenne annyi megtakarított pénzem, hogy ha netalán úgy hozza az élet, hogy veszélyeztetett terhesként otthon vagy kórházban kell feküdnöm 5-6 hónapig (amire az ismeretségi körömben, illetve a tágabb értelemben vett családomban sajnos több eset is volt), akkor nem leszek anyagilag kiszolgáltatva a férjemnek a táppénz időszaka alatt sem

3) Ugyanabban a szerződésben rögzítjük, hogy minden gyerekkel az első másfél évet én töltöm otthon, a másik másfél évet ő. A 3 éves korig tartó időszak úgyis nagyon meghatározó a gyerek életében kötődés szempontjából, és neki is, az édesapjának is jó lenne, ha szorosabb lenne a kapcsolatuk, mintha csak esténként és hétvégéken lennének együtt.

Másrészt szerintem egy férfira is ráfér annyi pihenés és feltöltődés évek munkája után, hogy a napi nyolc óra megfeszített munka helyett otthon legyen, és csak annyi legyen a feladata, hogy a gyerekét ellátja, illetve elvégzi a főzést és egyéb háztartási teendőket, aztán a nap hátralevő idejében, illetve esténként, amikor az anyuka átveszi a stafétabotot, kikapcsolódjon, a kedvenc szabadidős tevékenységeinek éljen, vagy ha vannak ilyen ambíciói, esetleg tanuljon, képezze magát, stb.

Harmadrészt így igazságos lenne az anyagi áldozatvállalás olyan értelemben is, hogy nem csak egyik fél lenne kénytelen lemondani hosszú évekre a keresetéről, pontosabban a keresete és a gyed/gyes - nem csekély - kieső különbözetéről. (A másfél-másfél év miatt természetesen korrigálni kéne egymás között a jövedelemarányos gyedből, illetve a fix összegű gyesből származó bevételeink különbözetét, a szerződésnek erre is ki kell térnie, hogy a férfit ne érje emiatt anyagi hátrány.)

4) A gyerekek betegsége miatti táppénz időszakokat igazságosan felezzük egymás között a későbbiekben.

Úgy kezdtem, hogy "ha szigorúan csak a dolog anyagi oldalát nézzük". Az a baj, hogy én nőként nem tudnám szigorúan a dolog anyagi oldalát nézni, és ezzel nagyjából értelmetlenné és feleslegessé is vált minden, amit leírtam, mert bennem egy ilyen ötlet után nagyjából a közös jövőnkbe vetett hitem kérdőjeleződne meg, és nagyon elbizonytalanodnék olyan értelemben, hogy akarok-e valaha közös gyereket ezzel a férfival.

Engem legalábbis érzelmileg nagyon rosszul érintene, ha a férjem ezzel az ötlettel előhozakodna. Nem azért, mert felmerült benne a gondolat, hogy mi van, ha mi nem egy egész életet fogunk egymás mellett leélni, én is tisztában vagyok vele, hogy nem tudhatjuk, mit hoz az élet évek, évtizedek múlva.

Nem is azért, mert házassági szerződést szeretne, mert én is fontosnak tartom, hogy egy esetleges válás esetén lehetőleg minél igazságosabb legyen a vagyonmegosztás.

Engem az gondolkoztatna el nagyon mélyen, hogy a férjem egy olyan megoldást szeretne, amivel akár együtt maradunk, akár nem, gyakorlatilag minden szempontból ő jár jobban az én rovásomra, amit nem részleteznék, miután már sokan megtették előttem.

Három többgyermekes anyuka barátnőm válását néztem végig az elmúlt öt évben, köztük két olyan diplomás nőét, háromgyerekes anyáét, akik a harmadik gyereket már mindketten úgy szülték, hogy kifejezetten a férjük rágta érte a fülüket (egyik azért, hátha a két kislány után lesz egy fia - lett is végül, a másik meg azért, mert mindig nagy családot szeretett volna). Nem kívánom senkinek, amin a váláskor keresztülmentek, és itt nem csak a dolog érzelmi, emberi oldalára gondolok, hanem arra, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek anyagi szempontból, és honnan kellett talpra állniuk úgy, hogy egyikük legkisebb gyereke másfél, a másiké két és fél éves volt még csak.

Az igazsághoz hozzátartozik hogy láttam két olyan válást is, ahol a nő volt hasonlóan inkorrekt a volt férjével, mint a fenti két esetben a volt férjek, akikről ugyanúgy soha az életben nem feltételeztem volna, hogy úgy kifordulnak valahai énjükből, ahogy azt megtették.

Sajnos tényleg nagyon sok igazság van abban a tanácsban, hogy "egy nő csak annyi gyereket vállaljon, amennyit, ha úgy adódik, egyedül is fel tud nevelni..."

És az még a kevésbé szomorú eset, ha ez a feladat úgy hárul rájuk, hogy a férfi, aki valaha akarta őket, még életben van.