Mi történt a családokkal, szülőkkel?!

Kedves Kérdező!

Ez egy olyan netes oldal, ahol pont azok kérdeznek, akik nem mernek odamenni a szüleikhez. és többnyire ugyanazok is válaszolnak a mások kérdésére, akik előzőleg kérdeztek. Ráadásul igen sok a lázadó kamasz, akinek nem az lesz az első tanácsa, hogy mondd el otthon, hanem hogy hazudj, tagadd le, csalj, úszd meg, stb. (A kamaszok még a normális családokban is ilyenek, mindig is ilyenek voltak és lesznek.)

Akik boldog családi viszonyban élnek, és a szüleikkel mindent megvitatnak, azok nem hiszem, hogy eltalálnak erre az oldalra, kivéve néhány esetet.

Tehát az itt feltett kérdések és válaszok nagyon torz képet mutatnak a világ mint olyan helyzetéről, hiszen nem látni azokat, akik úgymond "normálisak". Ezért egy ilyen oldalból messze menő következtetést, amolyan "mi lett a szülőkkel" jellegű aggodlmat megfogalmazni szerintem nem érdemes.

Nagy baj a generációs különbség is. Az utóbbi 100 évben hihetetlen módon megváltozott minden. A nők egyre később szülnek, egyre nagyobb a korkülönbség a szülők és a gyerekek között. Márpedig amilyen gyorsan változik a világ napjainkban, ez súlyos gondot jelent. Nem csak a technikai változásokra gondolok, a különböző irányzatokra, a divatra, az erkölcsre, mindenre. Egyszerűen képtelenség tartani a lépést, illetve sokaknak nem sikerül. Ebből kifolyólag a gyerekek úgy látják, hogy a szüleik egy teljesen más világban élnek és ugye a kamaszkor sajátossága az is, hogy úgy érzik alapból, hogy őket nem érti meg senki. Ez 100 évvel ezelőtt nem így működött. Akkor mindenki a szüleivel beszélte meg ezeket a dolgokat (már amiket az erkölcs egyáltalán engedett szóba hozni), mivel másokkal nem volt illendő ilyesmikről beszélni. Biztosan vannak még ilyen szülők, de azért ennek komoly feltételei is vannak, hogy valaki ilyen szülő lehessen. Ahhoz, hogy szoros kapcsolatot alakíthasson ki a gyermekével, sok időt kell vele tölteni. Erre viszont az átlagembernek egyre kevesebb ideje van. Egy átlag anya amikor éppen nem dolgozik vagy házimunkát csinál, akkor alszik. Ha van egy kis szabadideje, akkor valószínűleg azon sakkozik, hogy miből fogja kifizetni a havi fűtésszámlát és miből lesz kaja a hónap végén. Az emberek feszültek, kiégettek, fáradtak. Aztán ahogy telnek az évek, a szülő egyre inkább rájön, hogy nem is ismeri igazán a gyerekét, de akkor már nem tud mit tenni. Szomorú nagyon, de most már ilyen a világ.

2 gyermekes anyuka

Én úgy gondolom, hogy sok esetben, azért teszik fel a fiatalok (köztük én is ) a kérdéseiket itt, mert más ha egy pártatlan, kívüláló mond valamit, mint egy esetleg elfogult szülő, nagyszülő, barátnő.

A mai családokkal, pedig alapvetően semmi baj nincs.A világgal, az országgal van a baj.

Jó formán a szülő nem ismeri a gyerekeit, a gyerek a szüleit és erről nem feltétlenül ők tehetnek.

Anyuka apuka dolgozik 10-12 órát, és utána válal valami mellékest, hogy meg is tudjon élni, a családra pedig nem jut idő.

Sajnos ez így van, és nagyon sok helyen, tényleg ez van, hogy nem tud az ember a gereke "kis problémájával" foglalkozni, mert mire haza ér a munkákból megfőz, kitakarit és ürül hogy eljut a szobáig.Lassan már az is csoda ha valaki, 2 mondatnál többet beszél a családjával.

A másik véglet, peddig az új gazdagok, ahol nem a gyerek a fontos hanem a ápolt köröm, haj új ruha, mert hát "holnap találkozom a sznob barátaimmal, most nincs időm veled foglalkozni, mert mitszolnak ha abba vagyok, amiben tavaly"

Sajnos idáig jutott a világ!

Sok minden befolyásolja ezt a dolgot és szerintem egyikre sem lehet ráhúzni a vizes lepedőt, hogy csak ez, vagy csak az a befolyásoló tényező...a nevelés, a környezet, a felfogás, a szokások, a kultúra mind-mind meghatározó...

Az a nevelés amit a szüleink a szüleiktől kaptak igen meghatározó...Én pl. a szex témakörét sosem tudtam megbeszélni édesanyámmal, sem a párkapcsolatot...számára ez mindig tabu is marad...pontosan mert belé is ugyanezt nevelték, hogy az egy rejtegetni, takargatni való dolog, amiről nem beszélünk. VAlószínüleg az ő anyukáját is erre nevelték...19 éves voltam amikor megkérdezte 2, 5 év párkapcsolat után, hogy van e valami kérdésem? Akkor, hogy fordulhatnék bármilyen ehhez hasonló problémával hozza? mit kérdezzek? :-O

VAgy engem mindig úgy neveltek, hogy "nem egyszerre húztunk nadrágot" meg "amig az én kenyeremet eszed"..nem hiszem, hogy ezek a mondatok azok, amelyek arra ösztökélik az embert, hogy tanácsot kérjen, vagy problémamegoldást...és az nálunk így teljesen természetes volt...ettől függetlenül szeretjük egymást, segítjük egymást, minden, csak valahogy van egy ilyen kis hierarchia, vagy mi...sosem tekintettek egyenlő félnek bennünket...szerintem pedig éppen ez lenne a lényeg...

szóval kicsit összetettebb a dolog mint általánosítás...minden esetre én nyiltságra törekszem majd, egyenlő félnek fogom kezelni a gyerekemet...mindent megbeszélek vele és biztositom, hogy bármikor számithat rám:)

remélem érted mire gondolok:)

üdv

Engem anyám egész gyerekkoromban vert, megalázott, lábtörlőnek használt. Évekig súlyos pszichiátriai beteg voltam miatta - még most is gyakran elcsodálkozom, hogy végül (nagyjából :))normális ember lett belőlem. Ő abszolút tökéletes szülőnek tartja magát, és semmi másra nem képes, mint önmagát éljenezni. Soha életemben eszembe nem jutott, hogy bármit is megosszak vele, vagy bármit is elmondjak neki. Minek csináljak a problémámból 4-szer vagy 5-ször akkora problémát? A közelségétől is irtózom, egyszerűen rám jön a gyomorgörcs, ha a közelemben van, pedig már 29 éves vagyok - megbízni benne, elmondani neki a problémáimat?? brrr, az egyik legvisszataszítóbb gondolat, amit el tudok képzelni, komolyan, most így rágondoltam, és kirázott a hideg. Volt régen (7-8 éve) Pesten a Deák téren egy középkorú hajléktalan férfi, neki anno sok mindent elmeséltem. Egymilliószor jobban megértett, mint az anyám, és egymilliószor több dolgot tudott rólam. Ez van.

A gyerek csak reagál az őt körülvevő felnőttek viselkedésére, jelzéseire, attitűdjére - mégis általában őt hibáztatják, ha nem bízik a szüleiben később. Szerintem a szülő-gyerek kapcsolat milyenségét elsősorban a szülő határozza meg. Hiszen ő már felnőtt, kialakult, érett személyiségként van ott, amikor a gyereke megszületik, és még semmit sem tud a világról. A gyerek minden viselkedésmintát, a szeretetet, a bizalmat, az odafigyelést, a kommunikációt, mind-mind a szüleitől tanulja meg. Ha kiskorától fogva szeretetben neveled a gyereked, odafigyelsz rá, meghallgatod az apró-cseprő ügyeit, nagy korában is hozzád fog fordulni a problémáddal, hidd el (több ilyen embert is ismerek, és nagyon irigylem őket érte).