Mi volt a legnagyobb verés vagy a legdurvább büntetés amit gyerekkorodban otthon kaptál?

Ha nem vittünk tesicuccot, az igazolatlan órát+órai munka elégtelent ki lehetett váltani egy alapos pálcás fenekelésel. Ha ezt választottuk, utolsó óra után irány a szertár, a tanárnő fölhasaltatott az alkalmi deresre, gatya le, majd táncolt a pálca, mint a cséphadaró. Nem darabra ment, hanem addig, amíg a tanárnő úgy nem érezte, hogy elég lesz.

Nem voltam kedvence, így engem nagyon nem kímélt. Volt, hogy öt-hat percig is folyamatosan vert, nagyon szenvedtem, de még mindig jobban el lehetett viselni, mint az otthoni lelki fröccsöt :).

Érdekes, bár nagyon fájt, miután jól kisírtam magam, valahogy megtisztultam és feltöltődtem. Párszor direkt ezért nem vittem cuccot meg fölbosszantottam a tanárnőt, hogy keményebben és többet kapjak.

Anyám rendszeresen bottal vert engem. Olyan is volt, hogy meztelenre levetkőztetett és úgy ütött-vert, én pedig torkom szakadtából sikoltoztam és könyörögtem annak a szemét féregnek, hogy ne bántson tovább.

Már dőlt az orromból a vér és levegőt sem kaptam a zokogástól, de egyre csak vert tovább.

Még annyira kicsi voltam, hogy a szoba sarkába és az asztal alá próbáltam elbújni előle, de a hajamnál fogva rángatott ki mindenhonnan.

Végig üvöltözött velem, hogy mégis hogy merészelem őt "lejáratni" a sikoltozásommal, meg hogy ha nem fogom be a mocskos szájamat, eltöri mind a két kezemet.

Amikor már sikítani sem mertem, csak rángatózva fuldoklottam tovább, ott hagyott engem a szoba közepén, én pedig ott maradtam, a földön fekve.

Rendszeresen élősködő, vérszívó piócának, mocskos autista féregnek, hányingerkeltő gyógyszeres elmebetegnek és ingyenélő patkánynak nevezett engem.

Mindig azt kellett hallgatnom, hogy bárcsak megdöglöttem volba még három napos magzat koromban, az olyan fogyatékos elmebetegeket, mint én, halálra kéne éheztetni, mert csak terhek lesznek a társadalomnak, csak nyomorítani tudják az ép embereket, meg kéne ölni azt, aki olyan sérült, hogy még beszélgetni sem tud.

Úgy bánt velem, mintha én tehetnék a mentális problémáimról.

Mindig is szégyenként tekintett rám.

Azzal "fenyegetőzött" időnként, hogy be fog adni engem egy gyermekotthonba- őszinten szólva számomra ez megváltás lett volna.

Gyakran még az ételt is elvette tőlem.

Szemét féreg.

Soha nem tudtam magam túltenni azon, amit tett velem.

Én boldog ember nem leszek soha.

Anyám szerint ha megölném magam, akkor annyi történne, hogy egy élősködő fogyatékossal kevesebb maradna a világon, de én még ahhoz is gyáva és hülye vagyok, hogy ezt megtegyem.

Többször is üvöltözött velem, hogy legyek öngyilkos, de sajnos nem mertem megtenni soha. Azt mondta, hogy a legnagyobb öröm az volna számára, ha leköphetné a síromat és kitörölhetné a seggét a futóversenyemen kapott oklevéllel- a futás az egyetlen dolog, amit szeretek az életemben.

A haláltól rettegek, de nekem így élnem sincs miért.

Az egyetlen reményem az, hogy talán a halálom után majd eljuthatok egy csodaszép helyre, ahol nem bánthat engem többé már senki és ahol majd talán én is boldog lehetek.