Válságban a házasságom! Hogy oldjam meg?

Férjemmel 6 év után házasodtunk össze, aminek nyáron lesz 2 éve, és van egy gyönyörű 9 hónapos fiúnk. Ezzel Tökéletes is lehetne minden, de...

Egyszerűen nem bírom már sokáig így, ahogy most élünk.

A szülei házában alakítottuk ki magunknak a tetőteret, teljesen külön, saját külső lépcsőfeljáróval, stb, olyan az egész, mintha lenne egy 2 szoba nappalis lakásunk. Annak idején óva intett mindenki hogy anyósommal egy házba költözzek, de mivel a férjemet hat ökörrel sem lehetett volna elrángatni anyuci szoknyája mellől, kénytelen voltam belemenni a dologba, és bízni benne, hogy azért önállóak leszünk, és élhetjük a saját kis életünket.

Persze nem így lett!

Főleg mióta meglett a kisfiam. Anyósom teljesen úgy viselkedik, mintha az övé lenne a gyerek, ha a közelébe kerül, átveszi az irányítást, mintha én nem is lennék. A megkérdezésem nélkül eteti, itatja, tök mindegy, hogy kaja előtt vagyunk-e, nevelni akarja (most tanuljuk, hogy mi a NEM, de anyós már csapkodni akarja a gyerek kezét, ha olyat csinál, amit nem szabadna, stb.) ha van nálunk valaki (valamilyen okból mindig idetéved, ha látja hogy vendégünk van, após ugyan ez) akkor meg aztán teljesen kisajátítja a gyereket, kiveszi a kezemből, sürög-forog vele, csókolgatja, majmolja. Én meg persze nem akarok más előtt cirkuszt csinálni. De már nagyon unom!

A férjemnek hiába panaszkodok, meghallgat, és kész. Egyszerűen még véleményt sem hajlandó mondani úgy, hogy csak ketten vagyunk. Nem kéne anyuci előtt kiállnia mellettem, de hogy még négyszemközt sem hajlandó... ezen totál kivagyok.

Pedig nagyon jó ember, de mint férfi (nagybetűs Férfi, akire fel lehetne nézni) valahogy megbukott előttem. Sokszor 1 hétig nincs itthon a munkája miatt, alig várom hogy hazaérjen, de akkor sem lehetünk hármasban, mert a nyakunkon ülnek az ősök.

Szeretem, de valahogy nem erre vágytam. És sajnos a szex sem megy vele. Szegény állandóan próbálkozik, de egyszerűen nem találok benne semmi izgatót. És pont ezért, mert ilyen anyámasszonykatonája. Pedig ő szeret, (sőt minden nagyképűség nélkül) imád, a fiúnkat is, de én valahogy elhidegültem tőle.

Ma este is, a sikertelen szeretkezési kísérlete után elpanaszoltam neki a heti "termést", mire ő nem mondott semmit, hanem 10 perc múlva már nyugodtan aludt. Én persze jól felhúztam magam, és itt kötöttem ki a gép előtt. Ja, de előtte átcuccoltam az ágyneműmet a kicsi szobájába, mert egyszerűen nem tudok a férjem mellett aludni, miközben ezen kínlódok, és hallgatni, hogy nyugodtan horkol, mintha minden rendben lenne.

Nem tudom mit csináljak. Úgy érzem, elrontottuk az életünket. És ha a férjemen múlik, soha nem lesz jobb, mert nem hajlandó konfliktusba kerülni a szüleivel, megmondani nekik, hogy ez így nem jó, nekem meg állandóan kussba kelljen lennem.

30 éves vagyok, és reménytelennek látom a házasságom.

Sokszor gondolok rá, hogy fogom a Kicsimet, aztán elmegyek anyámékhoz, ha kellünk a férjemnek, majd utánunk jön.

Vagy osszam le én az anyóst, és állítsam fel a határokat?

Főleg a gyerekkel kapcsolatban?

De valahogy belémette magát ez az alárendeltségi poszt.

Otthon-itthon anyósom a főnök, após is úgy ugrál, ahogy a mama fütyül, soha senki nem mer neki ellent mondani, ráadásul valahogy mindig érezteti velem, hogy én nem vagyok itthon, mintha csak megtűrt személy lennék, amolyan betolakodó. (Olyat már visszahallottam, hogy beletettem a seggem a jóba. Pedig a tetőteret is a magunk erejéből csináltuk meg.)

Mit csinálnátok a helyemben?

Mit tegyek, hogy a férjem megváltozzon? Hajlandó lennék bármit elviselni, csak tudjam, hogy mellettem van, úgy, ahogy azt annak idején megfogadtuk... jóban, rosszban...